Godot-t nem lehet kikerülni

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Godot-ra várva a drámairodalom egyik legmegosztóbb darabja, és nem pusztán azért, mert bemutatását lépten-nyomon értetlenkedés övezi, hanem azért is, mert olyan érzéseket vált ki az emberből, ami mellett nem lehet közönnyel elhaladni.

Sokan sokféleképpen próbálták értelmezni a darabot, jelentést adni a látszólag üresnek gondolt mondatoknak, cselekményt próbáltak erőltetni két, a társadalom perifériáján mozgó ember monoton beszélgetésének. Egyben azonban mindenki egyetért: Beckett örökérvényűt alkotott.

A budapesti Katona József Színház Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendezésében mutatta be az abszurd dráma alapművét, új gondolatiságot adva ezzel az ír szerző művének.

A tér különös kettőssége nyomasztó. Egyrészről fölénk tornyosul a színpad kerete, amelybe a sivár kis dombon ott ül Vladimir (Kocsis Gergely) és Estragon (Elek Ferenc). Nem tudhatjuk, hogy melyik melyik, és esetünkben nem is lényeges, hiszen egy a sorsuk. A táj végtelenségét csupán egy kiszáradt fa töri meg, mely később olcsó – vagy mondhatnánk unaloműző – játékuk színhelye lesz.

Ez a két figura a semmi közepén nem akarja megváltani a világot, nem akar nagy életbölcsességeket puffogtatni, és indokokat sorolni saját elrontott életük mentségeként: sokkal inkább bele akarnak simulni abba az életbe, amiben találják magukat. A túlélők mintapéldányai ők, az alkalmazkodás prototípusai. Alkalmazkodásuk azonban nem csupán annak tudható be, hogy kifogástalan személyiséggel rendelkeznek – sőt! –, sokkal inkább annak, hogy kisszerűségük miatt képtelenek helyzetükön változtatni.

Bajtársak is lehetnének, ha nem taszítanák egymást, mint ahogyan önismétléseikkel folyton egymás idegeire mennek. Társuk görbe tükrei ők, akik a létezés értelmét keresik – csak ők maguk sem tudják.

Mint ahogyan tudomást sem vesznek arról, hogy a talaj néha szó szerint kicsúszik a lábuk alól, és az ingoványos terepen az egyetlen kapaszkodó a kiszáradt fa, amire inkább felkötnék magukat. De nem kötik, valójában ez egyfajta önigazolás számukra, hogy élni kell. Így aztán nem marad más hátra, folytatják a várakozást. Godot-ra várnak.

De ki is az a Godot? Ha az elmúlt hatvan évben nem tudott rá senki választ adni, ostobaság lenne tőlem előállni A válasszal. Godot szimbólum, ami mindenkinek mást jelent. Az élet értelme? A megváltás? Az Isten? A remény? Talán mind együtt és egyik sem. Elvont fogalom ő, amiért látszólag érdemes életben maradni, várni az eljövetelére. Elmegy végül Vladimir és Estragon? Megtalálják-e Godot-t, vagy Godot bennük van? Az előadás nem ad egyértelmű választ, sőt, nem is törekszik rá. Ügyesen követi a becketti mechanizmust, és nyitva hagyja a kérdést.

Talán a két újonnan érkező Pozzo (Kulka János) és Lucky (Keresztes Tamás) tudná megfejteni a Godot-kérdést, hiszen ők nem ragadtak bele a pusztaságba, Pozzo látszólag szabadon közlekedik pórázra kötött szolgájával, Luckyval. Ám nem csupán a bábként élő Lucky van hozzáláncolva gazdájához, az úr is ugyanúgy függ a furcsa kis lénytől. Ez tökéletesen megmutatkozik a második felvonásban, ahol szinte teljes viszonycsere történik a két szereplő között.

Újbóli felbukkanásuk, és amnéziaszerű tudatlanságuk egy körforgás érzetét kelti: minden nap egy új kezdet. Estragon és Vladimir, akik viszont képtelenek újrakezdeni, csupán néhány eseményt játszanak újra, ellenben rendelkeznek az emlékezés képességével, ezáltal olyan tudás birtokában vannak, amik nyomán továbbléphetnek.

Arra a kérdésre, hogy ki is Godot, csupán egyetlen ember adhatná meg a választ: a Fiú (Varga Zétény). Miért éppen kisfiú? Ha szimbólumként tekintünk a karakterekre, azt mondhatjuk, hogy a gyerek a tisztaság, őszinteség, és gondtalanság jelképe, ezért aztán számára még minden világos és egyszerű.

Godot lenne az élet?

Írta: Vass Antónia

Fotók: Dudás Ernő

Olvass tovább >>>

ŰrCsipkerózsika – klasszikusok régen és most

A különböző feldolgozások reneszánszukat élik az online publikáló írók körében, így nem csoda, hogy a papír alapú könyvek esetében is bele-belefutunk egy, már népszerű történet továbbgondolásába. Pontosan ilyen szeretne lenni Anna Sheehan: A long, long sleep – hosszú álom című regénye is, amely 2013-ban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

A szerző egy másodpercig sem titkolja, hogy Csipkerózsika meséjét használja mankóként a történet során, és azt igyekszik elmesélni, hogy mi történt, miután Csipkerózsika – aki a felrajzolt alapján inkább csak szimplán Rózsa – egy távoli jövőben, a XXI. század emberén is túlmutató korban ébred.

A főszereplőnk – mily meglepő – Rose, a dúsgazdag UniCorp vállalat egyetlen örököse, aki rendelkezik az antiszociális emberek minden elképzelhető tulajdonságával. Zárkózottsága, zavartsága és sutasága, mint az a regény közepe táján ki is derül, nem pusztán a frusztráltságból ered, ezért egyszerre válik szimpatikussá és ugyanakkor zavaró jelenséggé is. Mivel az ő szemszögéből látjuk a történetet, kevésbé érezzük, hogy milyen furcsa ő a többiek számára, ennek pedig egyetlen oka van: Rose nagyon gyorsan alkalmazkodik.

Ez a simulékonyság pedig az írónő részéről olykor logikai bukkanókat eredményez, mint például Rose Sötét Korszakról való tudása. Egyik pillanatban úgy emlegeti, mintha csak az olvasó nem tudna semmit, másik pillanatban pedig kirohan a tanteremből, mert képtelen bármilyen információt befogadni a kihagyott 62 évből, amit átaludt.

A környezete a lányt a látszólagos felhajtáson túl teljes érdektelenséggel és teherrel kezeli, ami meglepő, sok esetben illogikus lépéseket von maga után: szinte azonnal újra iskolába kell járnia, és onnan folytatnia, ahol abbahagyta, a nevelőszülei muszájból vannak vele, a barátairól sorra derülnek ki furcsábbnál furcsább dolgok. Ettől kap az egész történet valamiféle groteszk színezetet.

A karakterek mindezek ellenére nagyon élethűre lettek rajzolva. Az írónő nem él a Young Adult könyvek kliséivel, nincs mindent elsöprő, első látásra szerelem, sőt, a hagyományos szerelmi kapcsolat nem is jelenik meg. a karakterek ilyen szempontból kicsit éretlennek tűnnek. Ez csupán Rose szemszögéből nézve tűnik logikusnak, hiszen a többiek mind tapasztalt fiatalként/öregként vannak ábrázolva, tehát nem törvényszerű a logikátlan döntések sorozata. Ezzel nem hozza magát Sheehan abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az egész regény visszacsússzon a mai világ szintjére, és a felépített bolygóközi birodalom a darabjaira essen. Mindezek eredményeképpen Xavier, a régi szerelem válik a legizgalmasabb szereplővé. Misztifikált karaktere a cselekmény előrehaladtával csak egyre titokzatosabbá válik, mégis Rose elbeszélése nyomán a regény egyik legszerethetőbb személyét kapjuk. Nála csupán Otto egyszerre esetlen volta, és mégis kivételes intelligenciája az, ami bájossá teszi a fiú ábrázolását.

A regény eleje bevallom, meglehetősen megijesztett. Vontatott volt, és olyan erőteljesen próbált ragaszkodni a Csipkerózsika-történethez, hogy félő volt, nem csupán egy rosszul másolt sablontörténetet kapunk, hanem egyenesen átcsúszunk a fanfiction kategóriájába, és a könyv pusztán elvesztegetett órák halmaza lesz. Ráadásul bizonyos elemek rendkívül kiszámíthatóak, bár alaposabban megnézve, ezek szükségszerű „kikapcsintások” a cselekmény továbbvitele szempontjából.

Szerencsére azonban belépett a képbe Otto, és megmentette az olvasót és a történetet. Ugyanis a „nagyon kék” fiú hatására a felépített világ elkezdett élni, a cselekmény pedig el mert rugaszkodni a biztosnak hitt talajtól. A „fényember” megjelenésével pedig egy krimi-szálat is kaptunk, így gyakorlatilag minden olvasói réteget megszólít a könyv.

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>

Kultúrsznobok és kisemberek

Ascher Tamás nevéhez olyan emlékezetes előadások kötődnek, mint a Ványa bácsi, a Godot-ra várva, A Mester és Margarita vagy a Három nővér. Idén ismét klasszikushoz nyúlt, és bújtatta új köntösbe: a Sirályt mutatta be rendezésében a Katona József Színház.

Tény, hogy Csehovot, a „drámaiatlan” dráma megteremtőjét nem lehet a maga külső valójában megmutatni. Nem csupán azért, mert a XX. század eleji formák elavulttá váltak, hanem azért is, mert a magyar térben és időben is idegen Csehov orosz vidéke. Az emberek azonban azonosulni tudnak a boldogságot, az élet értelmét kereső emberrel, akit tökéletesen közelünkbe hoz Ascher.

A steril tér, ami fehéren magasodik a játszók fölé, groteszk érzetet kelt, és ebből a különleges atmoszférából egy percig sem ereszt. A falak, amelyek leginkább egy csemperagasztóval bekent, félig kész helyiségbe vezetnek, és bár semlegesek, mégsem funkció nélkül valók: a befejezetlenséget sugallják, a tökéletlenséget, ami a szereplőket majd tragédia felé sodorja.

Nem könnyű elfogadnunk a már-már civilként színpadra lépő karaktereket. Nincs olyan rendezői fedezék – például korhű jelmez –, amely elvonhatná figyelmünket a játékbeli sutaságokról, ettől a színészek szemlátomást feszengnek. A groteszk térbe simuló mozdulatok – mint a fejenállás – kényszeredetté válnak, és az adott pillanatban ellene hatnak a csehovi szövegnek. Ennek dacára remek alapot kapunk a „játék a játékban” részhez, ahol a korábban naiv kislányként színre lépő Nyina (Mészáros Blanka) Trepljov (Ötvös András) halálra ítélt darabjában igyekszik új gondolatiságot csempészni az elavultnak gondolt jelenbe. Mészáros Blanka azonban nehezen birkózik meg a kettőssé váló szereppel, játéka indokolatlanul félszeg, mozdulatai iskolásak; olykor harsány-mély hangszíne pedig ellenkezik az ábrázolni szándékozott kislányos karakterrel. A darab egyetlen pontján látszik csak kilépni az előre felrajzolt és gondosan begyakorolt mozdulatsorból: a nagymonológjánál.

Ascher Tamás gondolatokat közvetít, gondolkodni tanít, és a színészeitől is ezt várja el. Így Nyina monológja nem marad meg az egysíkú szövegmondásnál, minden szónak súlya van, az egész egy rövid monodrámává fejlődik. Hogy Blankának szüksége volt-e az ezt megelőző másfél felvonásra, hogy feloldódjon és lelazuljon, vagy ez az egyetlen jelenet, amivel tökéletesen tud azonosulni, nehéz megállapítani. Annyi azonban bizonyos, nem marad bennünk hiányérzet afelől, hogy miért sodródik Trepljov a sorsszerű végkifejletig.

Merthogy az elnyomásba az elnyomott egy idő után beleroppan. Trepljov a felesleges ember mintapéldánya, a tökéletes prototípusa azoknak, akik szeretnének bizonyítani, az eszközeik is megvannak rá, de képtelenek felkapaszkodni a magukat nagynak hirdető kultúrsznobok világába. Mert azok, akiknek a társaságába olyannyira megszállottan vágyik, állítólag a művészet csúcsai. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy művészetükkel érdemelték ki ezt a magas rangot, sokkal inkább a saját maguk feldicsőítését látjuk, amihez sorstársaik színjátéka adja a keretet.

Nyinának is ez (lenne) a tragédiája. Reménytelenül rajong Trigorinért (Nagy Ervin), aki saját fényétől nem látja meg a kezet, amely visszaránthatná a valóságba. A férfi ugyanolyan elvakultan emeli piedesztálra magát, mint ahogyan Nyina teszi ezt rajongássá alacsonyult kislányos szerelme jeleként, ám mivel a lány – mint utóbb kiderül – képtelen maga is kultúrsznobbá válni, Trigorin kihasználja, majd elhagyja. Úgy zuhan le, mint egy sirály, és összetörten, a két egykori szerelmes (Nyina és Trepljov) már nem tudja újrakezdeni.

Mindennek a mozgatója pedig Arkagyina (Fullajtár Andrea), Trepljov édesanyja, aki bámulatos magabiztossággal éli a dívák mindennapjait. Leperegnek róla a hétköznapok kisszerű gondjai, és olyan könnyen lép át embereken, hogy joggal feltételezhetjük, érzelmekre kizárólag színpadon, a játék kedvéért képes. Aztán mégis felcsillan benne valamiféle emberi gesztus: talán a fia iránti szánalma, de az utolsó jelenetig az sem teljesen egyértelmű, már csak abból kifolyólag sem, hogy képtelenség eldönteni, mikor mit gondol komolyan, és mit nem.

A groteszk jelenetben, amelyben aztán mégis Trepljov szemére veti, hogy ő csak egy civil, éppen az anyai gondoskodás példáját látjuk. Tragédia-e, hogy Arkagyina minden reményünk ellenére képtelen emberi érzéseket táplálni más iránt? A válasz a néző és a szereplők szempontból is egyértelműen nem, ugyanis a nő nem érzi saját érzelmi lealacsonyodását, így nem ébreszt sajnálatot senkiben.

A darab legklasszikusabb figurája a doktor, Dorn (Fekete Ernő), aki éppen attól, hogy benne ragadt a csehovi miliőben, nevetségessé válik mindenki számára. Ám annak okán, hogy szinte kívülálló öregként szemléli az eseményeket, pontosan tisztában van a viszonyokkal, és meglátja Trigorinban a gőg mögött, az embert. Ez készteti arra, hogy csak neki mondja el Konsztantyin öngyilkosságát.

Megérzése beigazolódik, mert Trigorin utolsó mosolya, amikor visszatér a társasághoz, nem jókedvről tanúskodik, sokkal inkább a hirtelen felszínre törő valódi érzései elé egy újabb álarcot von.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Horváth Judit

Olvass tovább >>>

Last minute karácsonyi ajándékok

Sürget az idő és kevés a pénzed? Ne pánikolj, vagy ahogy mi mondanánk: don’t fos! Összegyűjtöttünk pár nyerő tippet, amivel olcsón és nagyszerűen oldhatod meg a karácsonyi bevásárlást.

Könyvek

Ha azt mondják, hogy könyvek ajándékba, sokszor az embernek előbb jelennek meg azok a bizonyos nullák a szemei előtt, mint a gyönyörű borító, a finom „újkönyvszag”, vagy a kellemes kikapcsolódást ígérő tartalom. Azonban a könyvesboltok ilyenkor számtalan akciót hirdetnek, amivel akár 70-80%-os kedvezménnyel is megvásárolhatod a legújabb sikerkönyveket. Még ez is sok? Látogass el egy könyvoutletbe! Budapesten, az Astoriánál találsz is egyet, ahol már 100 forintért vásárolhatsz új könyveket, mindenféle témában.

kép forrása: kozepsuli.hu

Kozmetikai és tisztálkodó szerek

Egy tartós rúzs és egy szempillaspirál szép díszzacskóban? Kitűnő ajándék bármelyik lány számára. Sőt, a különböző piperéket akár előre csomagolt ajándékként is megvásárolhatod, így nemcsak időt takarítasz meg, de sokszor az eredeti ár töredékéért kapod meg a terméket. VIGYÁZZ! Dezodort, tusfürdőt, hajfestéket lehetőség szerint csak ajándékcsomagba téve vegyél, mert megbánthatod vele az ajándékozottat.

kép forrása: nlcafe.hu

Színházjegy

A karácsony a családról szól, hát miért ne tölthetné az estét a család színházban? Nem kell komoly tízezreket költeni, a maesteszinhaz.hu-n az előadás előtti nap 50% kedvezménnyel válthatsz jegyet a kiszemelt darabra. Így, amikor 24-én reggel arra riadsz, hogy még nem vettél semmit, csak kapcsold be a géped és böngéssz az előadások között. Már 700 forintért is mehetsz a Vígszínházba.

kép forrása: temesvarihirek.ro

Határidőnapló és jegyzetfüzet

Egy szép füzet mindenki számára jól jön, hiszen a nagy rohanásban kinek ne lenne megnyugtató, hogy csak belenéz a könyvecskébe, és máris tudja, mit kell még elintéznie? Bármilyen méretben és színben kapható, így kiválaszthatod a szerettedhez leginkább illőt. Szeretnéd még egyedibbé tenni? Bármelyik dekorboltban találsz dekorszalagot, vagy különleges matricákat, aminek felragasztása igazán csak egy pillanat.

kép forrása: egyedihataridonaplo.blog.hu

Bögrék és pólók

A karácsony előtti utolsó hajrában talán már késő a pólóra egyedi feliratozást, a bögrére pedig a jedivé maszkírozott barátot/barátnőt/családtagot rakatni, azonban szerencsére a karácsonyi vásárok és a plázák kitelepült standjai még szép számmal bővelkednek vicces vagy szép ajándéktárgyakkal, amik között megtalálhatod a számodra megfelelőt.

kép forrása: kepesajandekom.hu

Egyedi készítésű ajándéktárgyak

Amilyen megható tud lenni egy általad elkészített meglepetés, olyannyira kínos is, ha nem úgy sikerül, ahogy szeretnéd. Ha úgy érzed, a kézügyességed cserbenhagyott, vagy nem rendelkezel a tér-idő tágítás mesterségével, akkor se csüggedj, csomó más egyedileg gyártott dolgot tudsz készíteni: például csinálhatsz emlékkönyvet, amibe beleragaszthatod a közös képeiteket, koncertjegyeket, kedvenc elszólásokat, vagy éppen elrejthetsz egy kedves üzenetet. A másik megoldás egy személyre szóló kívánságdoboz. Így a kiszemeltednek saját szerencse sütijei (vagyis papírjai) lesznek. Közelebbi barátok, rokonok a szeretett személy legjobb tulajdonságait rejthetik a tető alá.

kép forrása: theverystyleblog.hu

+1: ajándékozz tárolót! Ugye milyen dühítő, ha az ember a sok új cuccot nem tudja hova rakni? Ilyenkor mindenki örülne plusz egy doboznak, még egy polcnak. Egyedi tárolókat bármelyik papír-írószer- vagy dekorboltban vásárolhatsz, amit különböző kiegészítőkkel (matricák, dekorszalag) díszíthetsz fel, hogy a lehető legjobban igazodj az ajándékozotthoz. Ha pedig végképp nem tudod, hol nézz szét „doboz-ügyben”, ugorj be az IKEA-ba, tárolókban és árakban verhetetlenek.

Nem nyerte el a tetszésed egyik opció sem? Ajándékozz élményt! Menjetek ki a vásárba és igyatok meg egy pohár forralt bort. A többi meg jön magától!

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>

Édes Anna a tengerentúlon - ajánló

Egészen különleges formában elevenedik meg előttünk Kosztolányi Dezső 1926-ban írt regénye, az Édes Anna, melyet Tóth Ádám musical formában álmodott színpadra. A Horváth Zsolt Hozsó zenéjével átitatott darab tükrözi a kor hangulatát, mégis reflektál a mára. Az október 22-én és 23-án bemutatott darabot legközelebb december 9-én láthatja a közönség.

Az Édes Anna nem egyszerű cselédtörténet, nem szimpla úr-szolga viszony. A kiszolgáltatott lány Vizy úr rabja, a Vizy család pedig Anna rabja. Kosztolányi azzal teszi a cselédet egyéniséggé, hogy nincs neki. Olyannyira jelentéktelen, hogy még alkalmazkodni is képtelen, annyira tökéletes szolga – mintacseléd –, hogy szükségszerűen buknia kell. A bukás törvényszerű, a mikéntje okozza a döbbenetet.

Magyarázhatnánk ezt az elfojtott indulatok árjával, vagy a kétségbeesett kitörési kísérletek utolsó sikolyával, azonban sokkal inkább egyfajta identitásvesztésről van itt szó. Azzal, hogy Vizyné mozdulatait is átveszi, hogy hibát vét, személyiséget kap. És ez – még ha kölcsönszemélyiségről van is szó – láthatóan elveszi tőle az egyetlen értékét: hogy ő más.

Ezeket az érzelmi hullámzásokat, a kiszolgáltatottságot, a Kosztolányi teremtette különös atmoszférát hűen adják vissza a lüktető ritmusú dalok, a színpadon megjelenő helyzetképek úgy, hogy közben a mai embernek mutatnak tükröt.

 

A produkció különlegessége, hogy a Hungary’s Got Talentből is ismert, hetente saját show-val színpadra lépő Hot Men Dance is látható lesz december 9-én a Belvárosi Színházban.

A musical sikerét jelzi, hogy januárban a társulat az Egyesült Államokba utazik, hogy ott állítsák színpadra Édes Anna történetét.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Sallak Dóra

Olvass tovább >>>

100 éves a Csárdáskirálynő

2015-ben különleges évfordulót ünnepel a magyar zenés színjátszás. Ugyanis éppen száz éve, 1915. október 17-én mutatták be Bécsben Kálmán Imre operettjét, a Csárdáskirálynőt. A Budapesti Operettszínház nagyszabású gálával tisztelgett a darab és az alkotók előtt.

Már a darab születése – akárcsak az operett főszereplőinek szerelme is – kalandosnak ígérkezett. Kálmán 1914-ben kezdte el írni, ám a háború kitörése miatt kénytelen volt egy időre a fiókban pihentetni a művet. A Csárdásfürstin végül 1915-re elkészült, és ki is tűzték a bemutató időpontját október 13-ra. Azonban a sors megint közbeszólt, a főszereplő, Jozef König, ugyanis berekedt, így végül 17-én gördült fel a függöny. A közönségsiker kárpótolta az alkotókat a kellemetlenségekért, és a Csárdáskirálynő elindult hódító útjára.

Az eredetileg Es Lebe die Liebe (Éljen a szerelem) címmel írt, később Csárdásfürstinre változatott operettet 1916-ban hozták Magyarországra, a szövegkönyvet Gábor Andor fordította, Kosáry Emma és Király Ernő főszereplésével mutatták be a Király Színházban. Az előadás érdekessége volt az az újítás, hogy a második és harmadik felvonás között egy fehér vászonra kivetítve, a közönség is olvashatta, amit a zenekar játszott, és együtt énekelhették az ismerős dallamokat.

Azóta nemzetközi fronton is sikerre vitték a darabot, Oroszországban Sylvia, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban Gipsy Princess vagy The Riviera Girl címmel mutatták be.

Az azóta színpadra állított számos feldolgozás közül kiemelkedik Szinetár Miklós 1963-as rendezése, aki olyan, mára az operettjátszás ikonjaivá vált művészekkel dolgozott együtt, mint Honthy Hanna, Csákányi László, Németh Marika, Baksai Árpád, Rátonyi Róbert. Az előadásról felvétel is készült. Ugyancsak Szinetár Miklós nevéhez fűződik a TV-játék forgatása is, melynek bemutatója 1971-ben volt.

Merőben más felfogást képviselt Mohácsi János 1993-as rendezése, melyben Mohácsi igyekezett felújítani az addigra kissé megporosodott darabot. Végül az előadás 2002-ben Kerényi Miklós Gábor rendezésében megújult, modern külsőt kapott, és ismét meghódította a világ színpadait.

A november 17-i gálán mindez – keveredve a múlt és a jelen – találkozott. Elhangzottak az operett leghíresebb dalai úgy, mint Szilvia belépője, Hajmási Péter, Hajmási Pál vagy a Jaj, cica, mindez akár több feldolgozásban is.

Az előadás tiszteletére régi és új szereplők alkottak párokat- újra színpadra lépett többek között Bodrogi Gyula –, és énekelték duettben, tercettben vagy csoportosan a melódiákat.

Az egyes blokkokat videórészletek keretezték, megidézték az 1963-as előadást és az 1971-es felvételt, a régi színészeket, és bemutatkozott az új generáció is. Egy-egy rövid interjúra találkozhattunk többek között Szinetár Miklóssal is, aki felidézte a próbafolyamatot, valamint, hogy az általa rendezett előadás több, mint 1600 estét ért meg.

Az előadást megtisztelte jelenlétével a miniszterelnök, Orbán Viktor, és Kálmán Yvonne, Kálmán Imre legkisebb lánya is, akiknek Kerényi Miklós Gábor személyesen mondott köszönetet azért, hogy jelenlétükkel emelték az este fényét.

A gála különlegessége a „nagy öregek” produkciója volt. A zsöllye első két sorában ugyanis azok a művészek ültek, akik valaha játszottak a Csárdáskirálynőben, és az utolsó számra csatlakoztak az előadás résztvevőihez.

Örömünnep volt ez az este színésznek és nézőnek is egyaránt, mert együtt élhettük át újra Kálmán Imre operettjének legfontosabb pillanatait, a fények és a vetítések visszaidézték az operett fénykorát, ugyanakkor az egész gála nagyon modern, nagyon mai volt, ahogy a zene és a történet is érvényes tud lenni a XXI. század emberének.

Írta: Vass Antónia

Fotók: operett.hu

Olvass tovább >>>

James Arthur jött, énekelt és elvarázsolt

James Arthur azon énekesek közé tartozik, akik képesek voltak levetkőzni a sztereotípiákat, amiket a tehetségkutató aggatott rájuk, és saját útját járva egy igazán egyedi stílust képvisel a világ zeneiparában.

A 2012-es X Factor győztesének nem volt egyszerű dolga. Egyrészről meg kellett küzdenie a saját civil életének nehézségeivel, másrészről tökéletes, mondhatni prototipikus alanya lehetett a sztárgyárnak. James Arthur azonban nem akarta sajnáltatni magát, nem akart elporladni ebben a malomban, hanem kitartással és kemény munkával az előnyére akarta fordítani a média adta nyilvánosságot. Ennek eredményét láthattuk a budapesti koncerten.

Az énekes először járt nálunk – és a közönség szeretetét és lelkesedését látva valószínűleg nem utoljára. A Papp László Sportaréna szinte teljesen megtelt a koncert kezdetéig, a főként fiatalokból álló közönség izgatottan várta a kezdést. James Arthur mindenkihez akar szólni, és úgy tűnik célját elérte, hiszen a fiatalok mellett fel-feltűntek az idősebb korosztály képviselői is.

Előzenekarként a Kállay Saunders Band lépett fel, ami ezen a néven január óta képviselteti magát a zenei piacon. Kállay-Saunders András együttese tökéletes megalapozója volt az estének. A hangulatában hasonló zenei világot képviselő énekes a legnagyobb alázattal kezdte meg az estét, gondosan ügyelve arra, hogy éppen csak annyira vesse bele magát az estébe, hogy egyértelmű legyen előzenekari szerepük. Repertoárjukból nem hiányozhatott az I love my baby, és a tavalyi Eurovíziós Dalfesztiválon ötödik helyezést elért Running sem.

Egy rövid áthangszerelés után hatalmas energiabombaként robbant be a színpadra az est főszereplője, James Arthur, aki a The Story So Far turné keretében látogatott Magyarországra, ezzel is népszerűsítve azonos címmel megjelent új albumát.

A lelkes közönség minden számot kitörő lelkesedéssel fogadott, amit az énekes nem egyszer magyarul köszönt meg. Az este legszebb pillanata egyértelműen az a flashmob volt, amire James Arthur magyar Facebook-oldalán invitálták az embereket. A magasba lendülő, szívet formáló kezek, az apró világító fények, és a „Hungary loves you” táblák elképesztő látványt nyújtottak a hatalmas koncerttérben.

A legnagyobb sikert – nem meglepő módon – az Impossible aratta, amit az egész stadion együtt énekelt James Arthurral, aki egészen elérzékenyült a felé áradó szeretettől.

A budapesti koncert felejthetetlen élmény marad mindenkinek, aki ott volt, a koncertről készült felvételek pedig kellemes kikapcsolódást ígérnek annak, aki nem tudott elmenni. Reméljük, nem utoljára lendültek magasba a kezek magyarországi James Arthur koncerten.

Impossible Budapesten:

Írta: Vass Antónia

Fotók: zene.hu

Olvass tovább >>>

A gyermek története

A Miskolci Operafesztivál sikere után november 5-től Budapesten, a Zeneakadémián is látható Fekete Gyula új operája, a Hans Christian Andersen meséje nyomán írt Egy anya története. A darabot Zsótér Sándor állította színpadra.

Furcsa egy opera ez. Nem csupán azért, mert nagyon modern érzetet kölcsönöznek neki a jelmezek és a díszlet, hanem azért is, mert nélkülöz mindent, amiről első ránézésre azt gondolnánk, hogy a műfaj alapelemei: nincs monumentális díszlet, nagyjelenetek, nincs klasszikus értelemben vett nagyária, és bár mozgalmas, de nem operai módon. Ez a tér kicsi és nyomasztó, az áriákba további szólamok vegyülnek, a tömegjelenetek helyett a színpadon lévő négy karakter is elszigetelődik egymástól, gyakorlatilag az Anya az egyetlen összekötő kapocs. A darab mégis működik, mégis operai világba ránt.

Az előadás egy olyan anya történetét meséli el, akinek beteg gyermekét elragadja a Halál (Dolhai Attila), ő pedig az anyai szeretettől elvakultan üldözőbe veszi őt. Az Éj birodalmában találja magát, ahol gyakorlatilag mindenét odaadja azért, hogy ráleljen.

Ám a történet nem ennyire egyszerű, nem ennyire egyenes. A tér sem engedi, hogy az legyen. Az Éj birodalma nem más, mint egy négy helyiségből álló kétszintes ház, melynek szobái az Anya (Frankó Tünde) kálváriájának állomásai is egyben. Az aggódó szülő félelme már a darab elején tébollyá változik, ez az őrültség repíti őt abba a „látomásba”, mely végigkíséri útján, ami a Halálhoz, pontosabban a halálba vezet.

A gyermek csupán alibi. A Budapesti Operettszínház darabja sokkal inkább mondható lélektani drámának, egyfajta megtisztulásnak. Természetesen nem lehet ekkora bizonyossággal kijelenteni, hogy bármilyen más élőlény vagy tárgy elvesztése alapot szolgáltathatott volna az Anya kálváriájának, mégis, szinte attól a pillanattól, hogy a baba a Halál karjaiban kikerül a színről, másodlagos figurává válik, akit ugyan emlegetnek, de csak mint egyfajta metaforáját az őrültség fokainak.

Az Éj birodalmában az Anya először magával az Éjjel (Nádasi Veronika) találkozik, aki az altatódallal együtt elragadja tőle a lelkét. Furcsa találkozás ez, nem pusztán egyfajta valóság-mese kontraszt, egyszersmind valamiféle musicalszerű álomba is csöppenünk. Nádasi Veronika nem tudja, és szerencsére nem is akarja levetkőzni vagy elrejteni musicalénekesi voltát, nem törekszik operai hangképzésre. Ez első hallásra furcsának hat, majdhogynem idegennek, ám a fül hamar megszokja, és a musicali könnyedség csakhamar a feszültség oldásává lényegül. Visszaütni csupán egyetlen alkalommal üt vissza, az utolsó momentumnál, amikor a szereplők több szólamban énekelnek együtt. Frankó Tünde és Lukács Anita énekének klasszikus hangzásától ugyanis olyan mértékig tér el Nádasi Veronika, hogy ez enyhe diszharmóniát eredményez.

A lelkét vesztett Anya ezután a Csipkebokorral találkozik (Langer Soma), akit fagyott állapotából csak a saját vérével melegíthet el. A lelkét és vérét vesztett asszony azonban elszántan űzi továbbra is a Halált, és hosszas bolyongás után jut el a Tóhoz (Lukács Anita). A Tó az Anya szeme világát kéri és veszi el. Itt akár véget is érhetne a keresés, ám megjelenik a Sírásó (Blazsó Domonkos), aki utoljára az Anya fekete haját ragadja el. A végletekig kiszipolyozott asszonynak azonban még mindig van választási lehetősége, amit egyenesen az elé siető Halál ad meg neki: dönthet a gyerek sorsáról – ő pedig Istenre bízza.

A darab végét Zsótér Sándor nyitva hagyja, ám a történtek fényében egyértelmű, hogy a földön fekvő, semmibe bámuló nő meghalt, a Halálé lett, akár a gyermek.

A rendezés merészen bánik a szimbólumokkal, a megjelenő Éj, Csipkebokor és Tó nagyon is emberi, csupán rendszeresen ismétlődő, rutinszerűvé váló mozgásuk jelzi, hogy ők nem evilági teremtmények. Az Anya szobája kiemelkedik a többi közül, és valamelyest lejt, mondhatni félrecsúszott, mint a nő élete, vagy megborult, akárcsak az elméje.

A kis tér tökéletesen visszatükrözi a saját világába való bezártságát, azt a világot, amibe belecsöppent, és amiből képtelen kitörni. Erre csak a Halál képes, az Anya csupán a körforgás része lehet: ahonnan indul, ott nyugszik el. Ugyanakkor a kis tér hátráltat is, a lépcsőn helyhiány miatt lecsúszó és felkúszó karakterek hirtelen önmaguk paródiái lesznek, nem férnek el, és ez kizökkent az illúzióból.

Dolhai Attila szerepe egyszerre hálás és hálátlan. Két jelenetet kap csupán, a két legfontosabbat: az elejét és a végét. Úgy szól róla a történet, és úgy válik jelenlét nélkül főszereplővé, hogy egyetlen valódi tette a gyerek elragadása – vagy, ahogy az Anya mondja: elrablása. El kell indítania a történetet, és a legvégén úgy kell visszatérnie, mintha valójában az egész az ő babaházában játszódott volna le, amiben ő rakosgatta egyik helyről a másikra a babákat. Ezt Dolhai mesterien, hideg profizmussal oldja meg.

Frankó Tündére Anyaként igazán nehéz feladat hárul, hiszen úgy kell felépítenie a karaktert, úgy jut el a gyerek elvesztésétől saját lénye elvesztéséig, hogy egy pillanatra sem hagyja el a játékteret. Az ő játékstílusa és énekhangja idézi vissza leginkább a klasszikus operai világot, ami egyrészről dicséret, hiszen ő képviseli az ütközőpontot a klasszikus és a könnyűzene határán ebben az opera-musicalben, másrészről viszont megnehezíti a darab megértését. Ugyanis míg Nádasi Veronika esetében egyértelműen követhető volt az áriában elénekelt cselekmény, addig Frankó Tünde énekéből csupán következtetni lehet egy-egy momentumra a szöveg érthetetlenségéből adódóan.

A legtisztázatlanabb karakter a Sírásó személye, aki a semmiből terem ott, kék-piros ruhája alapján az ember előbb asszociál egy megtermett Mariora, mint egy sírásóra, és karaktere majdhogynem a jelenet végéig kimondatlan marad. Ez a végletekig civil, már-már utcainak sem nevezhető öltözet jelenthetné az ember valós voltát, elkülönülését a megszemélyesített természeti képektől, ám semmilyen kapaszkodót nem ad az előadás ez irányban. Az egyetlen megragadható eszköz ugyanis az elénekelt szöveg, az előadásban minimális kellékhasználat figyelhető meg. Gyakorlatilag a darab elején elragadott baba az egyetlen „tárgy”, ami megjelenik, minden mást csupán mozgással, helyzetekkel jeleznek.

Az Egy anya története olyan mese, ami az illúzió, a szimbólumok által valami sokkal komolyabb mélyebb értelmű valósággá válik. Elhisszük, hogy az elragadott gyermek visszatérhet, hogy a téboly álom, és a Halál és az Anya mozdulataiba becsatlakozó Éj-Csipkebokor, Tó-Sírásó páros valójában csak egy-egy életszakasz kivetülései.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Éder Vera

Olvass tovább >>>

James Arthur a csillagokig repít

A 2012-es X-Faktor győztese, James Arthur hazánkba is ellátogat november 7-én, ahol egy fantasztikus koncerttel örvendezteti meg magyarországi rajongóit.

A brit énekes a magyar zenerajongók körében leginkább az Impossible című száma – amit már közel 82 millióan néztek meg Youtube-on – után vált népszerűvé, karakteres hangja és kivételes kisugárzása miatt azonban hamar közkedvelt lett a többi száma is.

Az énekes előzenekaraként Kállay-Saunders András lép majd színpadra, aki hatalmas megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen neves világsztár előtt léphet színpadra.

"Hatalmas megtisztelés, hogy minket választott. Ennek a fiúnak úgy drukkoltam hétről hétre mikor az X-Factorban volt, mint senki más. Most meg előtte lépünk fel zenekarommal. Először Emeli Sande volt, most meg James Arthur, nagyon hálás vagyok/vagyunk ilyen dolgokért. Gyertek korábban, egy nagy műsorral készülünk nektek! Love KSB" – írja Kállay a hivatalos Facebook-oldalán.

Természetesen nem csak ő várja Jamest a Papp László Sportarénában. A magyar rajongók különleges performansszal is készülnek erre az alkalomra, arra kérik a koncertre látogatókat, hogy a Suicide című dalnál magasba emelt telefonnal (zseblámpa funkció) énekeljék az első refrént, a Certain things című számnál pedig „Hungary loves you” táblákat emeljenek a magasba. 

Írta: Vass Antónia

Fotó: directlyrics.com

Olvass tovább >>>

Ne bánts!

Fontos társadalmi problémáról kívánt szólni a Nemzeti Táncszínház, amikor a Győri Balettel közösen színpadra tűzték a Ne bánts! című produkciójukat. Az előadás célja, hogy a tánc eszközeivel beszéljen a családon belüli erőszakról, az azt megelőző és utána feltörő traumákról.

A közel egy órás előadás egy háromtagú család látszólag idilli életébe próbál betekintést nyújtani. A kép azonban a legkisebb mértékig sem tiszta, az ártalmatlannak tűnő „kamaszos dac”, amivel a lány nem akarja először felvenni az apja által adott ruhát, később súlyosabb jelentést hordoz, mint az elsőre gondolnánk.

Megismerünk egy fiatal lányt, aki a maga derűjével éli meg a fiatalságát, egy merev családfőt, és egy passzív szemlélőként jelenlévő anyát. A kép aztán mozdulatról mozdulatra kezd árnyalódni, az apa egyre erőszakosabbá válik.

Az anya hirtelen nagyon is fontos szereplője lesz az eseményeknek. Először igyekszik védelmezni a lányt, aki így a körülmények ellenére a végsőkig megmarad annak a naivának, akit az elején megismerhettünk. Később azonban már nem áll az apa útjába, és elfordítja a tekintetét, ezzel sugallva, hogy az eseményekbe neki nincs befolyása. Rajta keresztül érzékelhetjük a legjobban, ahogy a feszült idill – merthogy leginkább így lehetne jellemezni az otthoni légkört – egy szétbomló családdá, magukba zárkózott, egymástól elhidegült emberek alaphangulatává válik.

Az előadás bátran játszik fény és hangeffektekkel, észrevétlenül csúszunk át a boldog gyermekkor friss dallamaiból a zord otthon kemény világába. Az erőszak ábrázolása rendkívül stilizált és jelzésszerű, mégsem érezzük, hogy felszínessé válna, az elvakító fény és a dobhártyaszaggató sikítás a nézőben torokszorító érzést vált ki. arra készteti a teremben ülőket, hogy szembenézzenek saját magukkal, akár átéltek hasonló traumát, akár nem. az előadás tükröt tart elénk, nem csupán beszéd az erőszakról a tánc nyelvén, sokkal inkább önismereti tréning.

Mert az is bűnös, aki végignézi. Ahogy az anya végül tétlenségében elfordul, amikor az apa a lány szobába megy, úgy fordul el a társadalom is a problémától.

A jelmezek is ezt a „mocskosságot” sugallják. Az anya, aki fekete gyászruhában némán őrlődik az eseményekkel, nem tisztul meg. A lány, aki a tisztaság jeleként fehér szoknyában táncol és éli fiatalságát, a darab végére ugyanolyan mocskos „feketévé” vedlik át.

Helyzetén nem segít a párjául szegődő fiú sem, aki bár a tisztító szerelemként érkezik, szerepe mégsem világos. Ugyanis egyik pillanatban valóban a menekülésként jelenik meg a lány számára, aki először bizalmatlanul fogadja őt, később azonban teljes összhangba kerül vele. A másik pillanatban viszont a fiú sem lesz más, mint az apa, ugyanolyan erőszakos, ugyanúgy a családfő oldalán áll.

Hogy ez csupán a lány tévképzete-e, vagy egy általános sztereotípiát akar a karakterekre húzni az előadás, nem derül ki. Annyi azonban biztos, hogy a megjelenített képekkel a Győri Balett művészei úgy tudtak szólni a családon belüli erőszakról, hogy a társadalmi üzenet eljusson a nézőkhöz, de mégse váljon közhellyé, és mindeközben az előadás művészi értéke se csorbuljon.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Orosz Sándor

Olvass tovább >>>

Balance interjú

A Fővárosi Nagycirkusz nemrég mutatta be Balance című új műsorát, melyben a számos nemzetközi és hazai produkció között egy kosárlabda-mutatvány is helyet kapott. Hogy mennyire fér össze a szórakoztató show a sporttal, és milyen élmények fűzik a sportolókat a cirkuszhoz, arról Görbicz Anita kézilabdázót, és Nagy Viktort, a vízilabda válogatott kapusát kérdeztem egy villáminterjúban.

Milyen személyes élmények fűzik Önöket a cirkuszhoz?

Görbicz Anita: Gyerekkoromban én is voltam párszor cirkuszban, és a keresztfiamat is elvittem, így felnőttként is kicsit kislánynak érezhettem magam.

Nagy Viktor: Nincsenek gyerekkori emlékeim, de amióta vannak gyermekeim, (Samu 5 és fél, Olívia 3 és fél éves) azóta évente többször is járunk cirkuszba, és olyan áhítattal nézem az előadásokat, mint ők.

A cirkusz manapság reneszánszát éli. Mit gondolnak, mitől válhat aktuálissá egy cirkuszi műsor? Miben rejlik a varázsa?

Görbicz Anita: Szerintem abban, hogy olyan produkciókat láthatunk, amiről ép ésszel nem feltételezzük, hogy az ember képes lenne rá.

Nagy Viktor: A XXI. században vagyunk, minden nagyon felgyorsult. A gyerekek az interneten egy virtuális világban nőnek fel, ezáltal nehéz őket mással lekötni. Úgy gondolom, hogy fel kellett pörgetni a cirkuszi produkciókat is. Ezért is vagyok boldog, amikor elmegyek egy előadásra, és teltházas. Szerintem mindenkinek másban rejlik a varázsa, a gyerekeimnek az állatok közelsége tetszik a legjobban, engem pedig az artisták tudása nyűgöz le.

Az előadásban egy különleges labdajáték is szerepet kap, a kosárlabdát mint sportot akrobatikus elemekkel fűszerezik. Mit gondolnak, hogyan fér meg egymás mellett a sport két válfaja és a szórakozás?

Görbicz Anita: Manapság a labdajátékok legmagasabb szintje is olyan, mint egy akrobatikus műsor, a játék nagyon gyors, a játékosok repülnek a levegőben, a nézők szerintem már egy színvonalas kézilabda vagy kosárlabda meccsen is egyfajta cirkuszi élményt élhetnek át.

Nagy Viktor: Én úgy tekintek a cirkuszra, mint egy sport klubra. Hétközben rengeteg edzés, hétvégén pedig fellépés. Mintha meccs lenne, csak a cirkusz sokkal de sokkal színesebb és látványosabb.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: kiskegyed.hu

nemzetisport.hu

Olvass tovább >>>

Táncba zárt félelem

Különös és egyszersmind megrázó előadást láthat az, aki ellátogat a Budapest Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára, a Kislányom, Anne Frankra. Nem szimpla táncelőadás ez, nem is kortárs performansz: mozdulatok, zene, érzések különleges egyvelege.

Ahogy feljön a fény, utcaképet látunk. „Elviselhetetlen ez a meleg nyári este. Az emberek ingujjra vetkőznek, és egész nap csak legyezik magukat. Szinte fulladoznak a hőségtől. A gyerekeket persze nem zavarja, ők most is kint játszanak az utcán, mint általában.” – meséli Otto Frank, de ez a félhomály nem ettől fullasztó. Különös atmoszférát ad a nyitóképnek a sötétbe vesző, megmozduló, majd a mozgásból káosszá alakuló tömeg képe, mely mellett kontrasztként áll az apa.

Otto Frank, vagyis Gálffi László nem egyszerűen narrátor, nem pusztán egy gyászoló, aki az emlékeiből rakja össze széthullott élete darabkáit. Ő az előadás mozgatója, aki kívülállóként, mégis a darab szerves részeként van jelen. Monoton szövegmondása pillanatok alatt hozzásimul a kirajzolódó képhez, finom játékára nem kell ráerősítenie, hogy hasson: a néző rezzenéstelenül ül és figyeli a legapróbb kézmozdulatot is.

(forrás: budapestdancetheatre.hu)

Kiegészítése ez nyolc kiváló művész produkciójának, vagy talán épp fordítva, egymástól külön, mégis együtt lélegezve jutnak el az utolsó momentumig, a napló utolsó lapjára.

A táncosok mozgása következetes és kifejező. Először csak térformák, egyszerűnek tűnő, ám mesterien megkomponált összjáték, ami a jelenetek kicsúcsosodására össztáncba áll össze, majd hirtelen szétválik, ahogyan az embereket elszakítják egymástól.

Néhol humorba csap át. Nem olyasfajta humor ez, amin felkacag az ember, groteszk humor, inkább helyzetkomikum. Olyasfajta élcelődés, amiből világos, hogy egy oka van: csak így lehet túlélni. Sem Gálffi, sem a táncosok nem akarják erről az oldalról megmutatni ezt, mindvégig komolyak maradnak, ezzel állítva kontrasztba a szöveg eredendő komikumát a helyzet elborzasztó valóságával.

A díszlet mint megannyi apró cella vagy barakk, végig ott magasodik a játszók felett. Néhol magába szippantja őket, mintha saját maguk foglyai lennének, máskor a saját skatulyájukat próbálják ezáltal kifejezni.

(forrás: nemzetitancszinhaz.hu)

Otto Frank is egy ilyen cellában ül. Néha ő is kilép saját múltja börtönéből, hogy aztán még nagyobb erővel húzza vissza őt a fatákolmány az emlékeibe. Néha csak olvas, máskor úgy figyeli a táncjátékot, mintha valóban a régi képek elevenednének meg előtte, mégis az ember azon kapja magát, hogy oldalra sandít: „vajon ő mit szól ahhoz, amit lát?”

Otto a jelenünkben, Anna, vagyis Sághy Alexandra, a múltban válik eleven mesélővé. Más nyelv az övé, a tánc nyelve, mégis olyan világosan és érthetően közöl, hogy nincs szükség azokra a szavakra, amik a kockás borító alatt lapulnak. A legnagyobb összhangban dolgoznak alá a táncosok, és dolgozik ő is a többiekért. Ezért is nincs a tapsrendben „hierarchia”, mindegy, hogy ki hol áll, egyformán fontos – közös a sorsa az alakoknak, közös az előadás, amit létrehoztak.

Az idő észrevétlenül szalad el, és csúszik át egy másik síkba. Mint ahogyan az előadásban is elakadó Otto Frank, akire a múlt árnyékaként húzódik rá a sötét…

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>

A könyv története

Mindenkinek van egy története. Neked is. Nekem is. A testrészeknek is. Tóth Krisztina 2011-ben megjelent könyvében, a Pixelben ezeket a kis történeteket, anekdotákat meséli el, olykor humoros, groteszk, vagy épp elgondolkodtató formában.

A képlet egyszerűnek tűnik: adottak a testrészek, érzékszervek, amik mellett egyfajta körítésként ott áll egy történet, összekapcsolva megannyi életképet. Ugyanakkor mégsem ennyire egyértelmű, hiszen úgy, ahogy mi is érintkezünk egymással, a történet szereplői is lépten-nyomon felbukkannak egy másik történetben, hol főszereplőként, hol pedig egyszerű járókelőként, ha úgy tetszik: statisztaként. Néha időt és teret ugorva, egy korábbi szereplő későbbi életébe is bepillantást nyerhetünk.

A történetek pikantériáját az adja, hogy Tóth Krisztina a legátlagosabb élethelyzeteket veszi górcső alá, szembesítve minket saját valóságunkkal, mégis érdekelni tud minket a szeretőjét rejtegető férj, vagy a megkeseredett harmincas nő, aki egy sértődés miatt nincs beszélő viszonyban az apjával, vagy éppen a tanárnő, aki jobb híján a férfi mosdóba megy be pisilni.

Az írónő bátran nyúl olyan témákhoz, mint a homoszexualitás, vagy a szüzesség elvesztése, a migráció, és meglepő őszinteséggel mesél azokról az emberekről is, akik elvesztették az önmagukba vetett hitüket, és csak sodródnak az élettel. Nyíltan reflektál tehát a minket körülvevő világra, gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön az egész polgárpukkasztásnak. Ezt úgy éri el, hogy szereplőit más országba helyezi, más nemzetiségűnek állítja be, mégis a magyar valóságot véljük benne felfedezni. Máskor elbagatellizálja a szituációt, elrajzolja a karaktert, vagy nézőpontot vált egy pillanat alatt.

Nem vág rögtön arcon a saját valóságunkkal a könyv elején, sőt, már-már groteszk hatást kelt a kisfiú, aki mégsem az, hanem kislány, de tudjuk, hogy ugyanaz a gyerek, hiszen mindkettőnek rövidre vágott körmei vannak. Gondolatfolyamokat indít el, néhol megpihen, csapong, máskor következetes és egy irányba tart, akár a saját elménk.

Karakterei nem kidolgozott figurák, de nem is kell, hogy azok legyenek, mert a tipizálás elegendő ahhoz, hogy megteremtsük magunkban a tanárnőt, a társkereső-szolgálat pénzsóvár közvetítőjét, vagy éppen a világban kallódó, helyét nem találó fiatal fiút. 

Talán éppen ezért, mert nem lényegesek az egyéni karakterek, Tóth Krisztina kevés névvel dolgozik, ráadásul többségében teljesen átlagos keresztnevekkel. Akkor nevez el valakit, ha muszáj, vagy ha a figura másik „jelenetben” is feltűnik majd. Már-már azt is mondhatnánk, hogy a névválasztások éppoly esetlegesek, mint az elnevezések maguk.

Amivel megfog és ott tart minket, az a narráció. Néha egészen belebújik egy-egy karakter bőrébe, máskor felülről mutatja meg nekünk az egész szituációt. Sőt, szinte állandó jelleggel reflektál önmagára, kijavítja a saját „bakijait”, máskor egy-egy előreutalás közben „leállítja” magát, és visszakanyarodik az eredeti gondolatmenetre, ezzel tartva fenn az érdeklődést.

Tóth Krisztinát nem lehet egybefüggően olvasni. De Tóth Krisztinát olvasni kell. Mert elgondolkodtat, meghökkent, tabukat dönt, élettörténeteket mesél. Rólad. Rólam. A testrészekről.

Olvass tovább >>>

„Tudod mit? Igazad van!”

Az olaszliszkai bemutatásával nagy fába vágta a fejszéjét a Katona József Színház. Nem csupán azért, mert olyan közelmúltban történt eseményt dolgoz fel, amely ma már az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok ellenére is fogalommá vált, hanem azért is, mert olyan témát dolgoz fel, amiből már a kezdetektől etnikai és politikai kérdést csináltak.

Természetesen nem lehet ennyire végletesen szemlélni az eseményeket, mindenesetre tény, hogy az előadásban e két momentum – ami mondjuk ki, Magyarországon tabu – szerepet kell, hogy kapjon. Hogy tabudöntögetés volt-e az előadás célja, korképet, görbe tükröt akar mutatni, vagy esetleg társadalomkritikát megfogalmazni – ezt nehéz megítélni. Annyi azonban tény, hogy általánosít. A lincselésről. És rólunk.

Fotó: Marjai János

2006. október 15-én Szögi Lajos két lányával Olaszliszkán ment keresztül, amikor véletlenül elsodort egy roma kislányt. A kislánynak, Kittinek, semmi baja sem lett, sőt, később kiderült, hogy hozzá sem ért az autó, azonban a családja az anya uszítására agyonverte a férfit. Az esetet végignézte Lajos két gyermeke, Emese és Zsófi is.

Borbély Szilárd mesterien nyúl a történethez – az emlékezés felől mutatja be a tragikus eseménysort, beleszőve egy kicsit saját magából. Ezzel megteremti az emlékezés többdimenziójúságát. Látjuk a régieket, a kar mint az emlékek hordozói narrálják végig az előadást – akár egy görög tragédiában – és kapunk egy szeletet magából a szerzőből is: párhuzamot von saját élettörténetével. Máté Gábor, a darab rendezője úgy tálalja a drámát, ahogy Borbély megírta, kiegészítésként csak annyit tesz hozzá, hogy konkretizálja a szenteste történteket, amely eredetileg csak homályos utalásként volt jelen.

Egy megtört ember a színen. Olyan kabátban, amiben az egyik fotón Szögi Lajos is látható. Mesélni kezd, bizonyos Ilonáról és Mihályról, a szüleiről, akiket karácsonykor megtámadtak, és brutálisan megöltek. Távolságtartóan beszél, mint akitől idegen a történet, mégis, ahogy ül a félhomályban, a szemüvegével játszik, vagy éppen a földön mutogatva magyaráz magának, tudjuk, hogy róla szól. Róla is szól. Úgy lényegül át háromgyerekes tanáremberré, és lép át a saját másik valóságába, ha úgy tetszik jelenébe, hogy nincs szükség narrációra. Egyszerűen elfogadjuk, hogy a következő pillanatban ott ül mellette két lány.

Azt viszont már kevésbé, hogy a két „gyerek” – akik mindketten legalább a húszas–harmincas éveikben járó színésznők – eljátsszák, hogy kicsik. Mészáros Blanka esetében kicsit egyszerűbb a dolgunk, mert gesztusaiban visszaidézi bennünk 14-15 éves önmagunkat, tehát hitelesen formálja meg az unatkozó, lázadó, szüleivel szembemenő kamaszt, azonban Pálmai Anna szerepe már nem ennyire egyértelmű. Mentségére legyen, hogy felnőttként eljátszani egy ötévest önmagában majdhogynem lehetetlen feladat, ugyanakkor pont az e tekintetben való hitelességre törekvés teszi az egész helyzetet majdhogynem saját maga karikatúrájává.

Ebből az elbagatellizált ábrázolásból visszahúz minket a történetbe egy kis koccanás, a kislány el(nem)ütése, és a cigányok megjelenése.

Fotó: Marjai János

Az előadás a tárgyalásig bátran játszik a helyszínek és az idő összemosásával, létrehozva egyfajta semleges teret, ami a bíróságon konkréttá válik, a történetmesélés lineárissá, az elbeszélésmód tényszerűvé. Elhangzanak ugyan a politikát és az etnikai hovatartozást firtató tételmondatok, azonban a darab okosan kitér az elől, hogy állást foglaljon, pro és kontra érveket felsorakoztatva áthárítja a nézőre az ítéletalkotást. Ezáltal viszont nem tudja teljes mélységében kitárgyalni a kérdéseket, amiket felvet.

Furcsa kettősség van jelen a tárgyalóteremben. A néző önkéntelenül is nevet a Vádlott (Tasnádi Bence) vallomásán, pedig szó sincs humorról. Csak egy emberről, aki igyekszik hárítani, aki nem fekete-fehér, hanem miközben megrúgott egy „magyart”, a saját társait még a szorult helyzetben is menti. Azért nevetünk, mert az egész monológ egyszerűen emberi.

Fotó: Neményi Márton

Amíg a család utazik – ennek leképezésében nagy segítséget jelent a kivetítő, melyen végigkövethetjük az utat Olaszliszkáig, illetve a településen keresztül – kapunk egy harmadik olvasatot, amely szintén Borbély világát idézi vissza. Egy turista (Haumann Péter), kamerával a kezében, a zsidóságot kutatja, a temetőt keresi. Pontosabban talán valójában mégsem azt, inkább válaszokat, amiket senki nem tud megválaszolni, mert mint az az előadásban is elhangzik: végső soron mindenkinek igaza van. Ő és a rabbi találkozása magasabb szintre emeli az esetet, kivetíti mindenkire: nemzet, nemzetiség nélkül egész Magyarországra. Végül ők mondják ki a végső konklúziót: ott állnak a sírok, a zsidók mindent láttak, tudják mi történt. De már nem mondhatják el, mert halottak. Tehát a teljes igazság soha nem fog kiderülni, az jótékonyan feledésbe merült.

A történet, a szöveg, és Fekete Ernő (Áldozat) játéka önmagában elég lenne ahhoz, hogy a darab magába szippantson, gondolkodtasson, láttasson. Erre azonban még ráerősít a zsidó, cigány és magyar motívumokkal átszőtt zene, ami olyan mesterien kúszik be az előadásba, hogy csak akkor érezzük a hatását, amikor hirtelen csend lesz.

Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett (ami Cziegler Balázs díszlettervező munkáját dicséri), mely megásott sírhelyként emelkedik fölénk, félig elfedve a múltat: háborúkat, korokat, embereket. Az utolsó jelenetben még visszatér az Áldozat a sírgödörbe, hogy eltűnjön a felejtés vagy az emlékezés homályában.

Olvass tovább >>>

A dzsungel törvénye

Kipling neve – bár megannyi remekművet írt – óhatatlanul összekapcsolódott A dzsungel könyvével, hiszen leghíresebb művét számtalan formában feldolgozták. Ha pedig a színpadi változatra gondolunk, mi más is juthatna az eszünkbe, mint Dés László fülbemászó dallamai és Geszti Péter utánozhatatlan szójátékai. A Harlekin Bábszínház egy újfajta megközelítést választott, amikor bábelőadásként állított színpadra ezt a klasszikust.

Talán nem túlzás állítani, hogy egy olyan műről beszélünk, amit a kicsiktől az idősebbekig mindenki ismer, a darab maga garancia a sikerre, így nem csoda, hogy minden korosztály képviseltette magát a Városmajorban az augusztus 30-i előadáson.

Ez a minden korosztály ezúttal nem túlzás, az egészen piciktől, akiket babakocsiban ringattak, az unokájukat terelgető nagyszülőkig mindenki olyan helyet keresett, ahonnan reményei szerint mindent lát. Erre nem volt igazán szükség, hiszen hála a Városmajori Szabadtéri lejtős nézőterének, a színpad mindenhonnan jól látható. Erre szükség is volt, mert a gyerekek, főként, amikor a figyelem lankad, érdekes pozíciókat tudnak felvenni. Hogy miért taglaltam ilyen hosszan a kezdés körülményeit? Mert a darab kezdése szempontjából igen lényeges, és nem elhanyagolható momentum volt az, hogy érkezési sorrendes helyfoglalás volt, ugyanis a darab elején már színen lévő Maugli (Zádori Szilárd), hiába játszott a báb-fiúval, amíg leültünk, aki hamar észrevette, annak egy idő után érdektelenné vált, aki meg nem… nos, az csak akkor eszmélt két pizzaszelet között, amikor felhangzottak a nyitány dallamai. 

A látvány, ami inkább a fénytechnikára, semmint a díszletekre épített, még szabadtéren is kifogástalan volt, pedig az előadást láthatóan egy kisebb térbe, intimebb közegbe készítették eredetileg. Amit érdemes kiemelni, az a különböző látványtechnikai elemek, például a vetítés használata. A második felvonásban a sátorra vetített vadászat képe sikerült nagyon jól, különös hangulatot adva az egész falunak.

Meglepő, de a bábok mögött görnyedő, keményen dolgozó színészek látványa egyáltalán nem volt zavaró, mert olyan szép és kidolgozott figurákkal táncoltak és játszottak, hogy az ember két perc után teljesen belemerült az előadásba.

A képet csupán az állatok ruhája – merthogy volt nekik – rontotta, különösképp Bagira jelmeze sikerült kétértelműre, aki így még szépen fogalmazva is egy olcsó lotyónak nézett ki. Ezért aztán majdnem minden tizennégy év fölötti néző elfojtott egy félmosolyt, amikor a párduc kifejtette, hogy maradt valamije az emberek világából. És bár majdnem minden állatbábon furcsán mutatott a ruha, Balu, Csil és Ká esetében majdhogynem hiányoltam volna. Itt külön érdemes megjegyezni, hogy bár számtalanszor láttam már A dzsungel könyvét, most először volt alkalmam női Csillel látni.

Színészi játékról igen furcsa beszélni egy bábelőadás kapcsán, ám mégis szükséges, hiszen az egyméteres figurákat kiváló színészek mozgatják, és kölcsönzik nekik a hangjukat. Közülük is két alkotót tudnék kiemelni: az egyik egyértelműen Balu, vagyis Herein János, aki egy pillanatra vissza tudta idézni bennem a ’96-os előadás medvéjét, Reviczky Gábort, a másik pedig Csil, akinek igen jót tett, hogy nővé változott. A kiskosztümben üzletasszonyként tárgyaló madár üde színfoltjává vált az előadásnak, jelenléte még azt a tényt is feledtetni tudta, hogy a férfihangra írt számot csak félig-meddig sikerült elénekelnie, de ezúttal megbocsátható volt, mert akár úgy is mondhatnánk: megoldotta karakterből.

Habár egy igen magával ragadó, mindenkihez szóló – bár a három éves kort, mint alsó határ, kicsit túlzásnak éreztem – darabot láthattunk, sajnos dramaturgiailag néhol megbicsaklott, vagy legalábbis eltért az előadás attól, amit felszisszenés nélkül elnézünk. Persze szőrszálhasogatás, de volt feltűnő volt, néhány indokolatlan ki- és bemenetel, gondolok itt arra, hogy Túna a nyitányban kiment a takarásba, majd két másodperccel később visszatért a színpadra (anélkül, hogy bármit ki- vagy bevitt volna). Illetve ilyen volt még Balu halála után Herein János báb nélküli bejövetele, és átsétálása a színpadon.

Azt már sokkal nagyobb dramaturgiai hibának érzem, ami a második felvonásban következett. Amikor az emberek világába érkezünk, hús-vér emberek táncolnak és Maugli sem bábként jön a faluba. Ez a helyzet nagyon jót tett Zádori Szilárdnak, aki sokkal felszabadultabb lett úgy, hogy nem volt az egyméteres másához kötve, mind énekben, mind prózában sokkal természetesebbé vált. Az az elgondolás, hogy ilyen módon különítsük el az emberek és állatok világát remek rendezői koncepcióra vall. Azonban ezt felborítani látszik az, hogy amikor Maugli visszatér a dzsungelbe, Zádori nem vette vissza a bábját, és ez még azzal sem magyarázható, hogy itt már emberként gondolkodik, hiszen ezen a ponton még nincs tisztában emberi mivoltával. Így aztán, amikor mégis visszakerül a kezébe a báb, teljes kuszaságba fullad a dramaturgiai helyzet.

Az előadás rövidsége és a fent említett alacsony korhatár miatt a darab nem tér ki a szerelmi szálra, csupán arra fókuszál, hogy a momentum, miszerint Maugli találkozik Túnával, megjelenjen és indokot teremtsen a fiúnak arra, hogy elhagyja a dzsungelt. Az elgondolás, ugyanúgy, mint a báb kontra ember esetében, megint csak félig állja meg a helyét. Ugyanis ezzel a dramaturgiai ugrással pont Maugli motivációját vesztik el, aki így indokolatlanul tér vissza – végleg – az emberekhez. Ezt a bábelőadás azzal igyekszik enyhíteni, hogy a dzsungelben mindenki a fiú ellen fordul, ám ez megint csak félmegoldás, hiszen az állatok nagy része eddig sem támogatta, a támogatói pedig eddigre már jórészt „Csil üzletfelei” lettek. Ezektől függetlenül a darab önmagában működik, és megállja a helyét.

Végezetül nem mehetek el egy igen fontos momentum mellett, miszerint a Harlekin Bábszínház már alkalmazza az előadásában azt a dalt, melyet pár évvel ezelőtt írtak csak bele a darabba. Maugli nagydala bár kicsit átformálja a dramaturgiai rendet, kétségkívül helye van az előadásban.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Harlekin Bábszínház

Olvass tovább >>>