Édes Anna a tengerentúlon - ajánló

Egészen különleges formában elevenedik meg előttünk Kosztolányi Dezső 1926-ban írt regénye, az Édes Anna, melyet Tóth Ádám musical formában álmodott színpadra. A Horváth Zsolt Hozsó zenéjével átitatott darab tükrözi a kor hangulatát, mégis reflektál a mára. Az október 22-én és 23-án bemutatott darabot legközelebb december 9-én láthatja a közönség.

Az Édes Anna nem egyszerű cselédtörténet, nem szimpla úr-szolga viszony. A kiszolgáltatott lány Vizy úr rabja, a Vizy család pedig Anna rabja. Kosztolányi azzal teszi a cselédet egyéniséggé, hogy nincs neki. Olyannyira jelentéktelen, hogy még alkalmazkodni is képtelen, annyira tökéletes szolga – mintacseléd –, hogy szükségszerűen buknia kell. A bukás törvényszerű, a mikéntje okozza a döbbenetet.

Magyarázhatnánk ezt az elfojtott indulatok árjával, vagy a kétségbeesett kitörési kísérletek utolsó sikolyával, azonban sokkal inkább egyfajta identitásvesztésről van itt szó. Azzal, hogy Vizyné mozdulatait is átveszi, hogy hibát vét, személyiséget kap. És ez – még ha kölcsönszemélyiségről van is szó – láthatóan elveszi tőle az egyetlen értékét: hogy ő más.

Ezeket az érzelmi hullámzásokat, a kiszolgáltatottságot, a Kosztolányi teremtette különös atmoszférát hűen adják vissza a lüktető ritmusú dalok, a színpadon megjelenő helyzetképek úgy, hogy közben a mai embernek mutatnak tükröt.

 

A produkció különlegessége, hogy a Hungary’s Got Talentből is ismert, hetente saját show-val színpadra lépő Hot Men Dance is látható lesz december 9-én a Belvárosi Színházban.

A musical sikerét jelzi, hogy januárban a társulat az Egyesült Államokba utazik, hogy ott állítsák színpadra Édes Anna történetét.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Sallak Dóra

Olvass tovább >>>

100 éves a Csárdáskirálynő

2015-ben különleges évfordulót ünnepel a magyar zenés színjátszás. Ugyanis éppen száz éve, 1915. október 17-én mutatták be Bécsben Kálmán Imre operettjét, a Csárdáskirálynőt. A Budapesti Operettszínház nagyszabású gálával tisztelgett a darab és az alkotók előtt.

Már a darab születése – akárcsak az operett főszereplőinek szerelme is – kalandosnak ígérkezett. Kálmán 1914-ben kezdte el írni, ám a háború kitörése miatt kénytelen volt egy időre a fiókban pihentetni a művet. A Csárdásfürstin végül 1915-re elkészült, és ki is tűzték a bemutató időpontját október 13-ra. Azonban a sors megint közbeszólt, a főszereplő, Jozef König, ugyanis berekedt, így végül 17-én gördült fel a függöny. A közönségsiker kárpótolta az alkotókat a kellemetlenségekért, és a Csárdáskirálynő elindult hódító útjára.

Az eredetileg Es Lebe die Liebe (Éljen a szerelem) címmel írt, később Csárdásfürstinre változatott operettet 1916-ban hozták Magyarországra, a szövegkönyvet Gábor Andor fordította, Kosáry Emma és Király Ernő főszereplésével mutatták be a Király Színházban. Az előadás érdekessége volt az az újítás, hogy a második és harmadik felvonás között egy fehér vászonra kivetítve, a közönség is olvashatta, amit a zenekar játszott, és együtt énekelhették az ismerős dallamokat.

Azóta nemzetközi fronton is sikerre vitték a darabot, Oroszországban Sylvia, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban Gipsy Princess vagy The Riviera Girl címmel mutatták be.

Az azóta színpadra állított számos feldolgozás közül kiemelkedik Szinetár Miklós 1963-as rendezése, aki olyan, mára az operettjátszás ikonjaivá vált művészekkel dolgozott együtt, mint Honthy Hanna, Csákányi László, Németh Marika, Baksai Árpád, Rátonyi Róbert. Az előadásról felvétel is készült. Ugyancsak Szinetár Miklós nevéhez fűződik a TV-játék forgatása is, melynek bemutatója 1971-ben volt.

Merőben más felfogást képviselt Mohácsi János 1993-as rendezése, melyben Mohácsi igyekezett felújítani az addigra kissé megporosodott darabot. Végül az előadás 2002-ben Kerényi Miklós Gábor rendezésében megújult, modern külsőt kapott, és ismét meghódította a világ színpadait.

A november 17-i gálán mindez – keveredve a múlt és a jelen – találkozott. Elhangzottak az operett leghíresebb dalai úgy, mint Szilvia belépője, Hajmási Péter, Hajmási Pál vagy a Jaj, cica, mindez akár több feldolgozásban is.

Az előadás tiszteletére régi és új szereplők alkottak párokat- újra színpadra lépett többek között Bodrogi Gyula –, és énekelték duettben, tercettben vagy csoportosan a melódiákat.

Az egyes blokkokat videórészletek keretezték, megidézték az 1963-as előadást és az 1971-es felvételt, a régi színészeket, és bemutatkozott az új generáció is. Egy-egy rövid interjúra találkozhattunk többek között Szinetár Miklóssal is, aki felidézte a próbafolyamatot, valamint, hogy az általa rendezett előadás több, mint 1600 estét ért meg.

Az előadást megtisztelte jelenlétével a miniszterelnök, Orbán Viktor, és Kálmán Yvonne, Kálmán Imre legkisebb lánya is, akiknek Kerényi Miklós Gábor személyesen mondott köszönetet azért, hogy jelenlétükkel emelték az este fényét.

A gála különlegessége a „nagy öregek” produkciója volt. A zsöllye első két sorában ugyanis azok a művészek ültek, akik valaha játszottak a Csárdáskirálynőben, és az utolsó számra csatlakoztak az előadás résztvevőihez.

Örömünnep volt ez az este színésznek és nézőnek is egyaránt, mert együtt élhettük át újra Kálmán Imre operettjének legfontosabb pillanatait, a fények és a vetítések visszaidézték az operett fénykorát, ugyanakkor az egész gála nagyon modern, nagyon mai volt, ahogy a zene és a történet is érvényes tud lenni a XXI. század emberének.

Írta: Vass Antónia

Fotók: operett.hu

Olvass tovább >>>

A gyermek története

A Miskolci Operafesztivál sikere után november 5-től Budapesten, a Zeneakadémián is látható Fekete Gyula új operája, a Hans Christian Andersen meséje nyomán írt Egy anya története. A darabot Zsótér Sándor állította színpadra.

Furcsa egy opera ez. Nem csupán azért, mert nagyon modern érzetet kölcsönöznek neki a jelmezek és a díszlet, hanem azért is, mert nélkülöz mindent, amiről első ránézésre azt gondolnánk, hogy a műfaj alapelemei: nincs monumentális díszlet, nagyjelenetek, nincs klasszikus értelemben vett nagyária, és bár mozgalmas, de nem operai módon. Ez a tér kicsi és nyomasztó, az áriákba további szólamok vegyülnek, a tömegjelenetek helyett a színpadon lévő négy karakter is elszigetelődik egymástól, gyakorlatilag az Anya az egyetlen összekötő kapocs. A darab mégis működik, mégis operai világba ránt.

Az előadás egy olyan anya történetét meséli el, akinek beteg gyermekét elragadja a Halál (Dolhai Attila), ő pedig az anyai szeretettől elvakultan üldözőbe veszi őt. Az Éj birodalmában találja magát, ahol gyakorlatilag mindenét odaadja azért, hogy ráleljen.

Ám a történet nem ennyire egyszerű, nem ennyire egyenes. A tér sem engedi, hogy az legyen. Az Éj birodalma nem más, mint egy négy helyiségből álló kétszintes ház, melynek szobái az Anya (Frankó Tünde) kálváriájának állomásai is egyben. Az aggódó szülő félelme már a darab elején tébollyá változik, ez az őrültség repíti őt abba a „látomásba”, mely végigkíséri útján, ami a Halálhoz, pontosabban a halálba vezet.

A gyermek csupán alibi. A Budapesti Operettszínház darabja sokkal inkább mondható lélektani drámának, egyfajta megtisztulásnak. Természetesen nem lehet ekkora bizonyossággal kijelenteni, hogy bármilyen más élőlény vagy tárgy elvesztése alapot szolgáltathatott volna az Anya kálváriájának, mégis, szinte attól a pillanattól, hogy a baba a Halál karjaiban kikerül a színről, másodlagos figurává válik, akit ugyan emlegetnek, de csak mint egyfajta metaforáját az őrültség fokainak.

Az Éj birodalmában az Anya először magával az Éjjel (Nádasi Veronika) találkozik, aki az altatódallal együtt elragadja tőle a lelkét. Furcsa találkozás ez, nem pusztán egyfajta valóság-mese kontraszt, egyszersmind valamiféle musicalszerű álomba is csöppenünk. Nádasi Veronika nem tudja, és szerencsére nem is akarja levetkőzni vagy elrejteni musicalénekesi voltát, nem törekszik operai hangképzésre. Ez első hallásra furcsának hat, majdhogynem idegennek, ám a fül hamar megszokja, és a musicali könnyedség csakhamar a feszültség oldásává lényegül. Visszaütni csupán egyetlen alkalommal üt vissza, az utolsó momentumnál, amikor a szereplők több szólamban énekelnek együtt. Frankó Tünde és Lukács Anita énekének klasszikus hangzásától ugyanis olyan mértékig tér el Nádasi Veronika, hogy ez enyhe diszharmóniát eredményez.

A lelkét vesztett Anya ezután a Csipkebokorral találkozik (Langer Soma), akit fagyott állapotából csak a saját vérével melegíthet el. A lelkét és vérét vesztett asszony azonban elszántan űzi továbbra is a Halált, és hosszas bolyongás után jut el a Tóhoz (Lukács Anita). A Tó az Anya szeme világát kéri és veszi el. Itt akár véget is érhetne a keresés, ám megjelenik a Sírásó (Blazsó Domonkos), aki utoljára az Anya fekete haját ragadja el. A végletekig kiszipolyozott asszonynak azonban még mindig van választási lehetősége, amit egyenesen az elé siető Halál ad meg neki: dönthet a gyerek sorsáról – ő pedig Istenre bízza.

A darab végét Zsótér Sándor nyitva hagyja, ám a történtek fényében egyértelmű, hogy a földön fekvő, semmibe bámuló nő meghalt, a Halálé lett, akár a gyermek.

A rendezés merészen bánik a szimbólumokkal, a megjelenő Éj, Csipkebokor és Tó nagyon is emberi, csupán rendszeresen ismétlődő, rutinszerűvé váló mozgásuk jelzi, hogy ők nem evilági teremtmények. Az Anya szobája kiemelkedik a többi közül, és valamelyest lejt, mondhatni félrecsúszott, mint a nő élete, vagy megborult, akárcsak az elméje.

A kis tér tökéletesen visszatükrözi a saját világába való bezártságát, azt a világot, amibe belecsöppent, és amiből képtelen kitörni. Erre csak a Halál képes, az Anya csupán a körforgás része lehet: ahonnan indul, ott nyugszik el. Ugyanakkor a kis tér hátráltat is, a lépcsőn helyhiány miatt lecsúszó és felkúszó karakterek hirtelen önmaguk paródiái lesznek, nem férnek el, és ez kizökkent az illúzióból.

Dolhai Attila szerepe egyszerre hálás és hálátlan. Két jelenetet kap csupán, a két legfontosabbat: az elejét és a végét. Úgy szól róla a történet, és úgy válik jelenlét nélkül főszereplővé, hogy egyetlen valódi tette a gyerek elragadása – vagy, ahogy az Anya mondja: elrablása. El kell indítania a történetet, és a legvégén úgy kell visszatérnie, mintha valójában az egész az ő babaházában játszódott volna le, amiben ő rakosgatta egyik helyről a másikra a babákat. Ezt Dolhai mesterien, hideg profizmussal oldja meg.

Frankó Tündére Anyaként igazán nehéz feladat hárul, hiszen úgy kell felépítenie a karaktert, úgy jut el a gyerek elvesztésétől saját lénye elvesztéséig, hogy egy pillanatra sem hagyja el a játékteret. Az ő játékstílusa és énekhangja idézi vissza leginkább a klasszikus operai világot, ami egyrészről dicséret, hiszen ő képviseli az ütközőpontot a klasszikus és a könnyűzene határán ebben az opera-musicalben, másrészről viszont megnehezíti a darab megértését. Ugyanis míg Nádasi Veronika esetében egyértelműen követhető volt az áriában elénekelt cselekmény, addig Frankó Tünde énekéből csupán következtetni lehet egy-egy momentumra a szöveg érthetetlenségéből adódóan.

A legtisztázatlanabb karakter a Sírásó személye, aki a semmiből terem ott, kék-piros ruhája alapján az ember előbb asszociál egy megtermett Mariora, mint egy sírásóra, és karaktere majdhogynem a jelenet végéig kimondatlan marad. Ez a végletekig civil, már-már utcainak sem nevezhető öltözet jelenthetné az ember valós voltát, elkülönülését a megszemélyesített természeti képektől, ám semmilyen kapaszkodót nem ad az előadás ez irányban. Az egyetlen megragadható eszköz ugyanis az elénekelt szöveg, az előadásban minimális kellékhasználat figyelhető meg. Gyakorlatilag a darab elején elragadott baba az egyetlen „tárgy”, ami megjelenik, minden mást csupán mozgással, helyzetekkel jeleznek.

Az Egy anya története olyan mese, ami az illúzió, a szimbólumok által valami sokkal komolyabb mélyebb értelmű valósággá válik. Elhisszük, hogy az elragadott gyermek visszatérhet, hogy a téboly álom, és a Halál és az Anya mozdulataiba becsatlakozó Éj-Csipkebokor, Tó-Sírásó páros valójában csak egy-egy életszakasz kivetülései.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Éder Vera

Olvass tovább >>>

A dzsungel törvénye

Kipling neve – bár megannyi remekművet írt – óhatatlanul összekapcsolódott A dzsungel könyvével, hiszen leghíresebb művét számtalan formában feldolgozták. Ha pedig a színpadi változatra gondolunk, mi más is juthatna az eszünkbe, mint Dés László fülbemászó dallamai és Geszti Péter utánozhatatlan szójátékai. A Harlekin Bábszínház egy újfajta megközelítést választott, amikor bábelőadásként állított színpadra ezt a klasszikust.

Talán nem túlzás állítani, hogy egy olyan műről beszélünk, amit a kicsiktől az idősebbekig mindenki ismer, a darab maga garancia a sikerre, így nem csoda, hogy minden korosztály képviseltette magát a Városmajorban az augusztus 30-i előadáson.

Ez a minden korosztály ezúttal nem túlzás, az egészen piciktől, akiket babakocsiban ringattak, az unokájukat terelgető nagyszülőkig mindenki olyan helyet keresett, ahonnan reményei szerint mindent lát. Erre nem volt igazán szükség, hiszen hála a Városmajori Szabadtéri lejtős nézőterének, a színpad mindenhonnan jól látható. Erre szükség is volt, mert a gyerekek, főként, amikor a figyelem lankad, érdekes pozíciókat tudnak felvenni. Hogy miért taglaltam ilyen hosszan a kezdés körülményeit? Mert a darab kezdése szempontjából igen lényeges, és nem elhanyagolható momentum volt az, hogy érkezési sorrendes helyfoglalás volt, ugyanis a darab elején már színen lévő Maugli (Zádori Szilárd), hiába játszott a báb-fiúval, amíg leültünk, aki hamar észrevette, annak egy idő után érdektelenné vált, aki meg nem… nos, az csak akkor eszmélt két pizzaszelet között, amikor felhangzottak a nyitány dallamai. 

A látvány, ami inkább a fénytechnikára, semmint a díszletekre épített, még szabadtéren is kifogástalan volt, pedig az előadást láthatóan egy kisebb térbe, intimebb közegbe készítették eredetileg. Amit érdemes kiemelni, az a különböző látványtechnikai elemek, például a vetítés használata. A második felvonásban a sátorra vetített vadászat képe sikerült nagyon jól, különös hangulatot adva az egész falunak.

Meglepő, de a bábok mögött görnyedő, keményen dolgozó színészek látványa egyáltalán nem volt zavaró, mert olyan szép és kidolgozott figurákkal táncoltak és játszottak, hogy az ember két perc után teljesen belemerült az előadásba.

A képet csupán az állatok ruhája – merthogy volt nekik – rontotta, különösképp Bagira jelmeze sikerült kétértelműre, aki így még szépen fogalmazva is egy olcsó lotyónak nézett ki. Ezért aztán majdnem minden tizennégy év fölötti néző elfojtott egy félmosolyt, amikor a párduc kifejtette, hogy maradt valamije az emberek világából. És bár majdnem minden állatbábon furcsán mutatott a ruha, Balu, Csil és Ká esetében majdhogynem hiányoltam volna. Itt külön érdemes megjegyezni, hogy bár számtalanszor láttam már A dzsungel könyvét, most először volt alkalmam női Csillel látni.

Színészi játékról igen furcsa beszélni egy bábelőadás kapcsán, ám mégis szükséges, hiszen az egyméteres figurákat kiváló színészek mozgatják, és kölcsönzik nekik a hangjukat. Közülük is két alkotót tudnék kiemelni: az egyik egyértelműen Balu, vagyis Herein János, aki egy pillanatra vissza tudta idézni bennem a ’96-os előadás medvéjét, Reviczky Gábort, a másik pedig Csil, akinek igen jót tett, hogy nővé változott. A kiskosztümben üzletasszonyként tárgyaló madár üde színfoltjává vált az előadásnak, jelenléte még azt a tényt is feledtetni tudta, hogy a férfihangra írt számot csak félig-meddig sikerült elénekelnie, de ezúttal megbocsátható volt, mert akár úgy is mondhatnánk: megoldotta karakterből.

Habár egy igen magával ragadó, mindenkihez szóló – bár a három éves kort, mint alsó határ, kicsit túlzásnak éreztem – darabot láthattunk, sajnos dramaturgiailag néhol megbicsaklott, vagy legalábbis eltért az előadás attól, amit felszisszenés nélkül elnézünk. Persze szőrszálhasogatás, de volt feltűnő volt, néhány indokolatlan ki- és bemenetel, gondolok itt arra, hogy Túna a nyitányban kiment a takarásba, majd két másodperccel később visszatért a színpadra (anélkül, hogy bármit ki- vagy bevitt volna). Illetve ilyen volt még Balu halála után Herein János báb nélküli bejövetele, és átsétálása a színpadon.

Azt már sokkal nagyobb dramaturgiai hibának érzem, ami a második felvonásban következett. Amikor az emberek világába érkezünk, hús-vér emberek táncolnak és Maugli sem bábként jön a faluba. Ez a helyzet nagyon jót tett Zádori Szilárdnak, aki sokkal felszabadultabb lett úgy, hogy nem volt az egyméteres másához kötve, mind énekben, mind prózában sokkal természetesebbé vált. Az az elgondolás, hogy ilyen módon különítsük el az emberek és állatok világát remek rendezői koncepcióra vall. Azonban ezt felborítani látszik az, hogy amikor Maugli visszatér a dzsungelbe, Zádori nem vette vissza a bábját, és ez még azzal sem magyarázható, hogy itt már emberként gondolkodik, hiszen ezen a ponton még nincs tisztában emberi mivoltával. Így aztán, amikor mégis visszakerül a kezébe a báb, teljes kuszaságba fullad a dramaturgiai helyzet.

Az előadás rövidsége és a fent említett alacsony korhatár miatt a darab nem tér ki a szerelmi szálra, csupán arra fókuszál, hogy a momentum, miszerint Maugli találkozik Túnával, megjelenjen és indokot teremtsen a fiúnak arra, hogy elhagyja a dzsungelt. Az elgondolás, ugyanúgy, mint a báb kontra ember esetében, megint csak félig állja meg a helyét. Ugyanis ezzel a dramaturgiai ugrással pont Maugli motivációját vesztik el, aki így indokolatlanul tér vissza – végleg – az emberekhez. Ezt a bábelőadás azzal igyekszik enyhíteni, hogy a dzsungelben mindenki a fiú ellen fordul, ám ez megint csak félmegoldás, hiszen az állatok nagy része eddig sem támogatta, a támogatói pedig eddigre már jórészt „Csil üzletfelei” lettek. Ezektől függetlenül a darab önmagában működik, és megállja a helyét.

Végezetül nem mehetek el egy igen fontos momentum mellett, miszerint a Harlekin Bábszínház már alkalmazza az előadásában azt a dalt, melyet pár évvel ezelőtt írtak csak bele a darabba. Maugli nagydala bár kicsit átformálja a dramaturgiai rendet, kétségkívül helye van az előadásban.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Harlekin Bábszínház

Olvass tovább >>>

Hírnévbe zárt valóság

Ritka, hogy egy színház évad végére időzít egy bemutatót, ám nem csak emiatt volt érdekes a Budapesti Operettszínház Fame című musicalje.

A darab magyarországi viszonylatban közel húsz éves múltra tekint vissza. A darab különösen aktuális, hiszen bizonyos aspektusai párhuzamba állíthatók a tévében futó tehetségkutatók világával, és az ehhez kapcsolódó torz képpel, ami az emberek fejében kialakult.

A történet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a darab karakterei végletekig sarkított figurák, viszonylag kevés mód van a jellemek árnyalására. Ezek a prototipikus figurák úgy tudnak mégis hitelesen mozogni a köréjük rajzolt világban, hogy a nézőnek azt az oldalukat mutatják meg, amit látni akarnak: a művész vagy fanatikus karrierista, vagy drogozik és iszik, illetve törvényen kívüli és lázad, rosszabb esetben ez mind egyszerre. Mindenkihez eljut, a kétségek között őrlődő fiatal pályakezdőktől a már tapasztalt „nagyöregekig”. Jutalomjáték ez a színészeknek, hiszen valahol, közvetve, magukat alakítják.

A darab nem akar nagy igazságokat puffogtatni. Szórakoztató akar lenni, némi – nem túl mélyen rejlő – tanulsággal, és ennek a feladatának eleget is tesz.

Az előadás során egy művészeti iskola mindennapjaiba csöppenünk, és be is vonzana a fülbemászó zene, a lendületes tánc, ám valami miatt az első percekben kívül rekedünk. Az amerikai oktatási rendszer más, így szükségszerűen az ottani közösségek is mások. Ezt pedig – bár a rendező, Somogyi Szilárd részéről kísérlet történik rá – nem lehet kiküszöbölni. A nagy amerikai iskolai életet behozni azért nem szerencsés, mert az itthoni néző nem tud vele azonosulni, a magyar gyakorlatban alkalmazott kiscsoportos műhelymunka pedig túl intim a nagyszínpadhoz.

Volt szerencsém látni a Fame-et még 2007-ben egy vizsgaelőadás keretein belül, szintén Somogyi rendezésében, annak az előadásnak – talán pont a közelsége révén – sokkal inkább megvolt a maga ereje, sokkal inkább érezhető volt a küzdeni akarás. Ebben az előadásban én a „Kemény munka, sok áldozat és harc” felkiáltást az előadás kezdetén még csupán a fantasztikusan megkomponált, látványos táncokon értem tetten.

Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, és kirajzolódtak előttünk a karakterek, valahogy az egész át tudott fordulni a szereplők irányába, az egész már nem az iskoláról, nem a sztárságról szólt, hanem hogy hogyan is lépjünk át magunkon, hogyan váljunk azzá, amik lenni szeretnénk úgy, hogy közben ne veszítsük el magunkat. – igen, ha meg kellene fogalmaznom egy mondatban, hogy nekem mit jelent ez a Fame, azt hiszem, ezt.

Nem a gyerekek, a növendékek az egyetlenek, akiknek meg kell küzdeniük a saját démonaikkal, a tanárokat is ugyanúgy foglalkoztatja ez a kérdés. Az álmairól lemondani kénytelen Miss Bell és az örök maximalista Miss Sherman ellentéte világosan rajzolódik ki a szemünk előtt, majd egy dalban csúcsosodik ki. Auksz Éva (Miss Bell) és Szulák Andrea (Miss Sherman) jó párost alkot a színpadon, és bár utóbbinak hangilag gondjai akadtak néhol, főként a szólódala magasabb részeinél, mégis meg tudott élni. Ez főként annak köszönhető, hogy egyikőjük sem akarta a karakteréből kilépve a másikat lenyomni, épp ezért maradtak egyenrangúak. Kimondott és kimondatlan csatározásaikba csendesen surran be egy harmadik tanár, Mr. Myers (Németh Kristóf), akiről egy közhellyel élve azt mondhatnánk, hogy „keveset szól, de ha mégis, az üt.” Olyan finoman és észrevétlenül mozgat szálakat, hogy habár jelenléte nem okoz feltűnést, hiánya azonban minden bizonnyal Tyrone (Szabó Dávid) helyzetére.

Bár a darabnak nagyrészt egyenrangú szerepekkel találkozunk, Tyrone mellett kiemelkedik Carmen (Gubik Petra) is. Azonban míg Tyrone őrlődése hiteles és következetes, Carmen sorsa már-már előre elrendelt. Törvényszerű, hogy Carmennek el kell züllenie, és a visszatérés után már az is egyértelművé válik, hogy a végjátékban meg kell halnia. Sajnos ezt Gubik Petra is tudja, nem is törekszik nagy ívű karakterformálásra. Pedig a lehetőség meglenne benne és a karakterben is: egy sztárságra éhes lány, aki megjárja a poklot, amiből aztán utolsó erejével megpróbál kimenekülni, de nem sikerül. Nagyjelenetéhez kap egy jól komponált – ám meglehetősen nehéz – dalt, ami pont odáig fokozza az izgalmakat, hogy magyarázat nélkül zuhanhatna a mélybe. Mégiscsak ülünk, és én azon izgulok, hogy kijön-e a végén az a hang, és hogy tűnik el a felfüggesztett hídról.

Tyrone kálváriája szép. Néhol talán kicsit túldramatizált, máshol túlmagyarázott, de következetes, és orosz akcentusa csak fokozza a kívülállóságát.

Nem csak Tyrone-nál vannak kisebb „túlkapások”, bizonyos jeleneteknél soknak éreztem a látványt, kevésnek a tartalmat. Ilyen például a Művész-szám közbeni felemelkedés, vagy a gyönyörű finálészám után címadó dalra táncra perdülő sárga taxi.

Annak ellenére, hogy ezek a hatásvadász momentumok elhagyhatóak lennének, látvány tekintetében nem lehet okunk panaszra. A díszletet erősítő háttérvetítéseket jó érzékkel alkalmazzák, tökéletesen illeszkednek a jelenetek túlfűtött, pörgős, vagy éppen érzelmes jeleneteihez.

A Fame jókor találta meg a színházát, a színház jókor találta meg a darabot, minden további szőrözés már felesleges belemagyarázás.

Írta: Vass Antónia

Fotók: operett.hu

Olvass tovább >>>