Fontos társadalmi problémáról kívánt szólni a Nemzeti Táncszínház, amikor a Győri Balettel közösen színpadra tűzték a Ne bánts! című produkciójukat. Az előadás célja, hogy a tánc eszközeivel beszéljen a családon belüli erőszakról, az azt megelőző és utána feltörő traumákról.
A közel egy órás előadás egy háromtagú család látszólag idilli életébe próbál betekintést nyújtani. A kép azonban a legkisebb mértékig sem tiszta, az ártalmatlannak tűnő „kamaszos dac”, amivel a lány nem akarja először felvenni az apja által adott ruhát, később súlyosabb jelentést hordoz, mint az elsőre gondolnánk.
Megismerünk egy fiatal lányt, aki a maga derűjével éli meg a fiatalságát, egy merev családfőt, és egy passzív szemlélőként jelenlévő anyát. A kép aztán mozdulatról mozdulatra kezd árnyalódni, az apa egyre erőszakosabbá válik.
Az anya hirtelen nagyon is fontos szereplője lesz az eseményeknek. Először igyekszik védelmezni a lányt, aki így a körülmények ellenére a végsőkig megmarad annak a naivának, akit az elején megismerhettünk. Később azonban már nem áll az apa útjába, és elfordítja a tekintetét, ezzel sugallva, hogy az eseményekbe neki nincs befolyása. Rajta keresztül érzékelhetjük a legjobban, ahogy a feszült idill – merthogy leginkább így lehetne jellemezni az otthoni légkört – egy szétbomló családdá, magukba zárkózott, egymástól elhidegült emberek alaphangulatává válik.
Az előadás bátran játszik fény és hangeffektekkel, észrevétlenül csúszunk át a boldog gyermekkor friss dallamaiból a zord otthon kemény világába. Az erőszak ábrázolása rendkívül stilizált és jelzésszerű, mégsem érezzük, hogy felszínessé válna, az elvakító fény és a dobhártyaszaggató sikítás a nézőben torokszorító érzést vált ki. arra készteti a teremben ülőket, hogy szembenézzenek saját magukkal, akár átéltek hasonló traumát, akár nem. az előadás tükröt tart elénk, nem csupán beszéd az erőszakról a tánc nyelvén, sokkal inkább önismereti tréning.
Mert az is bűnös, aki végignézi. Ahogy az anya végül tétlenségében elfordul, amikor az apa a lány szobába megy, úgy fordul el a társadalom is a problémától.
A jelmezek is ezt a „mocskosságot” sugallják. Az anya, aki fekete gyászruhában némán őrlődik az eseményekkel, nem tisztul meg. A lány, aki a tisztaság jeleként fehér szoknyában táncol és éli fiatalságát, a darab végére ugyanolyan mocskos „feketévé” vedlik át.
Helyzetén nem segít a párjául szegődő fiú sem, aki bár a tisztító szerelemként érkezik, szerepe mégsem világos. Ugyanis egyik pillanatban valóban a menekülésként jelenik meg a lány számára, aki először bizalmatlanul fogadja őt, később azonban teljes összhangba kerül vele. A másik pillanatban viszont a fiú sem lesz más, mint az apa, ugyanolyan erőszakos, ugyanúgy a családfő oldalán áll.
Hogy ez csupán a lány tévképzete-e, vagy egy általános sztereotípiát akar a karakterekre húzni az előadás, nem derül ki. Annyi azonban biztos, hogy a megjelenített képekkel a Győri Balett művészei úgy tudtak szólni a családon belüli erőszakról, hogy a társadalmi üzenet eljusson a nézőkhöz, de mégse váljon közhellyé, és mindeközben az előadás művészi értéke se csorbuljon.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Orosz Sándor
