A lepkegyűjtő titkos videoblogja

Sejtelmes, horrorfilmbe illő zene. Fehér, tökéletesen steril háttér. Majdhogynem áttetsző, fehér függöny. Kékes félhomály. Így kezdődött A lepkegyűjtő. John Fowles regénye egy kétszereplős thriller formájában elevenedik meg a Centrál Színház stúdiószínpadán.

Kétszereplős darabot játszani egy kisebb, intimebb térben nehéz. Nehéz, mert nincs a színész mögött a speciális technika – forgószínpad, intelligens lámpák –, ami egy többszereplős nagyszínpados előadás esetében segítség lehet, csak a partnerére támaszkodhat az alkotó, ráadásul a nézők közelsége miatt minden nagyobbnak tetszik, minden érzés intenzívebben kap visszacsatolást.

A lepkegyűjtő körül hatalmas volt a médiavisszhang, még a regényt is kiadták újra a két főszereplő – Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin – képével a borítón. Az ilyen nagy marketingkampányok akár vissza is üthetnek, ha az elvárásokkal érkező néző nem azt az élményt kapja, amit vár. Ebben az esetben azonban erről szó sem volt.

A rendezés majdhogynem mestermű. Az elején nevetünk. A másfél óra alatt sokszor nevetünk. Nevetünk, és közben mégis az egész feszültséggel teljes, hátborzongató és félelmetes. A rémisztő zenébe vegyülő Lepkegyűjtő gyermekien izgatott hangja már-már komikus és mégis egy őrült elme képét vetíti elénk. Szó szerint, ugyanis a videoblog, melyet Ferdinand készít, megelevenedik a fehér függönyön, mely elválasztja Freddie és Miranda világát. Ugyanis a függöny mögött ott a pince, szépen berendezve ággyal, asztallal, székkel, hangszigetelt ablakkal és fehérre meszelt falakkal. A tökéletes luxusbörtön, az elszigeteltség eszményi képe, ahonnan nincs menekvés.

Valahol tudat alatt mindenki tudja a nézőtéren, hogy mi lesz a vége, hogy nem lehet más vége. A darab mégis olyan erővel hat, Miranda annyira élni akar, Ferdinand pedig annyira rabja a lánynak, hogy a végső felismerés néző elemébe vág, és a látvány megrendít.

A két ember az érzelmek minden skáláját bejárja, csak a motiváció más. Freddie-t szinte sajnáljuk. A családi traumák, az elfojtott vágyak mind-mind közrejátszanak abban, hogy ilyen mániákusan akar valamit, ami sosem volt az övé, soha nem is lesz, de egy kis időre a markában tarthatja. Mint a lepkéket. A lepke szimbólum, ami az előadásban még inkább felerősödik. Úgy kapta el Mirandát, akár az imádott pillangóit, és úgy „szúrta át”, hogy a szárnya ne sérüljön. Mert az a legnagyobb bűn, az erkölcsi fertő, és ahol Miranda is elrontja végül. Mert ő végső kétségbeesésében meglebegteti a szárnyait, és a gyenge „hártya” megsérül. Nincs más választása, hiszen mindennemű provokációja, szökési kísérlete kudarcba fullad.

Ferdinand beteges rajongását egyetlen alkalommal sikerül józanságba fordítania: amikor lerajzolja. A homoszexuális jelző megingatja a férfi szerelmét, ám kényszeres görcse („nem… nem… nem… NEM”) is sokkal inkább egy lázadó kamasz identitás-megkérdőjelezése, mintsem egy érett férfi válasza a „vádakra”. Freddie többi kitörése pusztán a birtoklásvágy és az érzelmek elfojtásából adódó stressz szüleménye, melyet őrült elméje így dekódol.

Miranda ennél tisztább utat jár be. A rettegés előbb ellenállásba, majd merészségbe csap át, és egészen groteszk módon a darab végére már szinte boldogság lesz úrrá rajta – bár ez utóbbinak egyértelmű oka a szabadulás reménye. Ahogyan a lány érzelmei fokozatosan megváltoznak, úgy kerekedik egyre inkább felül a helyzetekben. A darab egy bizonyos pontján, amikor is megkötik az egyezséget, és kitűzik a „szabadulás” dátumát, már Miranda diktálja a feltételeket. A fogság fogalma megváltozik, még ha képletesen is, hiszen a valós börtön-pince mellett ott a férfi saját börtöne: ő maga.

Ám az őrület, a belső kényszer vastagabb fal, mint a fizikai tér, ezért törvényszerűen győznie kell. Ferdinand immár fizikailag is a pillangóba szúrja a gombostűt, akit, mint mondta „két ujjal fogott meg”.

A szereposztás parádés, Bereczki Zoltán, aki korábban már bizonyított a színházrajongók körében az Operettszínházban, prózai szerepben is épp oly kiváló. Van azonban egy igen komoly különbség: eltűnt a sallang, a néhol visszatetszőnek ható izgágaság, és előbukkant valamiféle komoly, letisztult, igényes és sokoldalú színészi játék, melyet A lepkegyűjtő kapcsán kamatoztatni is tud, hiszen mint mondtam, Ferdinand az őrülete ellenére az érzelmei egy igen széles skáláját járja be, ehhez pedig a fiatalkori traumák előtörése is hozzájárul.

Ágoston játéka erős és meggyőző, egyenrangú fél tud lenni ebben a kétszereplős thrillerben. Azonban, ha valami felróható a rendezésnek, az az, hogy Miranda bár többféle szerepet játszik szabadulási kísérletei során, a személyiségbeli változásokat, amik ezek folytán kiütközhetnének, nincs lehetősége megmutatni.

A darab egyszerre lezárt és lezáratlan, előremutató és mégis bizonytalan. Az „új” áldozat képe szellemként lebeg a fehér függönyön, és tudjuk: ezzel a történet nem ért véget.

Horgas Ádám rendező, a színészek és a kreatív team azonban kétségkívül profi munkát végzett, megragadták a darabban rejlő lehetőségeket, és a percekig tartó vastaps ékes bizonyítéka annak, hogy a média által is fokozott figyelemmel kísért darab végül beváltott ígéret lett.

Írta: Vass Antónia

Fotók: 7óra7.hu

Olvass tovább >>>

„Capuletéknél bál van”

Klasszikus darabhoz nyúlni veszélyes vállalkozás, különösképpen, ha nem csupán a mű, hanem a szerzője is igen rangos helyet foglal el a drámairodalomban. A József Attila Színház mégis megkísérelt valami újat teremteni, egy egészen más felfogásban bemutatni Rómeó és Júlia történetét. Sikerült.

Már maga a játszási forma is egészen rendhagyó, hiszen beavató színház révén a közönség sokkal jobban bele tud helyezkedni a történetbe, a szó legszorosabb értelmében beleszólhat az események alakulásába – természetesen a játékmester által szigorúan behatárolt keretek között –, hogy közben, illetve utána megbeszélhessék az eseményeket a szereplőkkel, egymással. Legalábbis valami ilyesmi előadást álmodhattak a stúdiószínpadra, csakhogy porszem került a gépezetbe – ahogy szokták mondani.

Valószínűleg hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy hol csúszott félre az előadás, illetve kinek a személyén, ám kétségtelen, hogy már az indításnál akadtak problémák. A főként gyerekekből és kamaszokból álló közönség nehezen fogadta a közel húsz perces csúszást, illetve, hogy az értünk elvileg kijövő és a stúdióba kísérő játékmester a későket kereste rajtuk, majd egy vállrándítással nyugtázta, hogy nem érkeztek meg, és úgy döntött, hogy elkezdi az előadást.

Szóra bírni a nézőket nem könnyű feladat, pláne akkor nem, ha a játékmester a nehezebb utat választja. Quintus Konrád pedig úgy látszik, szereti a kihívásokat, ugyanis rendre visszatért a leghátsó sorban ülő néhány egyetemistához, iskolai feladatot teljesítettek, és nem kívántak „beavatódni”. Így az elhangzó kérdésekre általában az első sorban ülő nyolc-kilenc éves gyerekek kiabáltak be többségében megmosolyogtató válaszokat. Amikor már igazán nem lehetett tovább húzni az időt – merthogy nagyon hamar kiderült, hogy ebből ma nem lesz komoly szakmai eszmecsere – elkezdték játszani a történetet. Így történt meg, hogy már a harmadik másodpercben csengeni kezdett a fülem, amikor Mercutio elüvöltötte magát mellettem, hogy „mocskos Capulet”. 

Amikor azt gondoltam, hogy ennél testközelibb élmény már nem érhet, Rómeó (Bergendi Áron) kiszemelt magának egy mögöttem ülő lányt, és a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” elvét követve nemes egyszerűséggel átmászott rajtam. Bár sosem voltam ellene az interaktív előadásoknak – és színészként pontosan tudom, milyen nehéz feladat is ez annak, aki a színpadon van – ez volt az a pont, ami már annyira túlment azon a bizonyos határon, hogy szerettem volna felállni, és egyszerűen kisétálni. De legbelül ültem.

A történet tehát folytatódott, és én meggyőzhető lettem volna, tényleg. Mercutio (Resetár Dániel) személyében láttam megcsillanni a reményt, aki bár kinézetre és habitusra is inkább keltette Tybalt benyomását, játéka mégis következetes, és egyenes volt, nem akart benne többet mutatni, mint amennyi van, így hiteles Mercutiová vált. Ez már nem mondható el a Dadát alakító Sákovics Eszterről, aki fiatal kora ellenére megpróbált egy nála közel húsz évvel idősebb karaktert hozni, amiből leginkább félrehangsúlyozások és melléjátszások sora következett.

A darab abszolút tető- vagy inkább mélypontja a báli jelenet volt. Az alapgondolattal – miszerint modern eszközökkel hozzák közelebb az amúgy is már szó szerint arcunkba taposó klasszikust – nem lenne probléma, sőt, kifejezetten okos megoldás a fiatalok nyelvén szólni, ha van funkciója, és koncepciója. Mi viszont egy alternatív bulit kaptunk, amiben a fiatalok részeget játszva üvöltik a „Capuletéknél bál van” mondatot, és amelybe az időközben nézővé átlényegülő játékmester bele-bele szól, dorgálást mímelve, amiért nem korhű a bál. Hogyan is lehetne, amikor a színészek napszemüvegben parádéznak, a nézők közül véletlenszerűen kiválasztott Paris pedig rá-rálép Júlia lábára. Júliáról egyébként szándékosan nem szóltam eddig, ugyanis Dézsi Éva Darinka színészi játéka pont annyira volt átütő és maradandó, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen róla mondani.

Pedig a fiatal színésznő rengeteg helyzetben mutathatta volna meg, hogy nem csupán szépségével érdemelte ki a címszerepet, ha csak az erkélyjelenetet veszem például. Quintus Konrád – aki egyébként a darab rendezője is egyben – megint csak ritkán járt ösvényre lépett, amikor úgy gondolta, ezt a jelenetet meg kell ismételni… egyszer… meg még sokszor. A lassan unalomba fulladó előadásból, melyben ennél a pontnál majdnem öt percig találgatták a gyerekek, hogy hány méterre van földtől az erkély, csak az tudott kizökkenteni, hogy a tíz évesnél idősebb nézők kezében fel-felvillant egy-egy telefon kijelzője, amikor gazdájuk az órájára sandított. Pedig nem egy ötfelvonásos nagyszínpados mű negyedik felvonásán ültünk, hanem egy 75 perces ifjúsági előadáson.

Talán a teremben eluralkodó feszültséget a játszók is megérezhették, mert innentől kezdve csupán a nászéjszakánál álltak meg. Ezt a részt egyébként külön kiemelném, mert üdítő pont volt az egyébként fantáziátlan előadásban. A nászéjszaka eseményeit cipőkkel mutatták be –  a frappáns megoldás már annak a bizonyos hátsó sornak is elnyerte a tetszését.

Ám ez a momentum csupán arra volt jó, hogy utána még nyomasztóbb legyen visszasüllyedni a várakozásba, hogy mikor halnak meg végre a szerelmesek. Ezt az érzést az egyébként Tybaltként és Lőrinc barátként is remekül helytálló Előd Álmos sem tudta elhessegetni. Rómeó és Júlia halála tényleg feloldozás volt, nem csak a két családnak, hanem a teremben ülőknek is.

Egy ilyen előadás után a néző menekülne, de nem teheti, mert a játékmester rákényszerít, hogy beszélgess vele. Téma nincs, csak egy direkt elrontott szituáció, amiről mindenki azt hiszi, hogy ugyanolyan esetleges volt, mint a darab összes többi jelenete, a jobbhiszeműek véletlen bakinak tartják. A szereplők ki-kinéznek a takarásból, aztán inkább nem jönnek ki. Nekik is kínos. Quintus Konrád végül feladja, és szép napot kíván. Megszabadultunk. Az előadás véget ért, sokan, velünk együtt, állnak a bejárat előtt, próbálják feldolgozni az élményt.

Valaki a színészek játékával igyekszik vigasztalni magát, és önigazolást keres, hogy érdemes volt eljönnie. Én a fent említett színvonalas teljesítményt nyújtó Resetár Dánielen és Előd Álmoson kívül nem kísérelnék meg fejtegetésekbe bocsátkozni e téren, mert úgy gondolom, hogy az említett két művészen kívül mástól tudatos színészi játékot ezen az estén nem láttam.

Ameddig pedig nincsenek a mondatok mögött gondolatok, a jelenetek mögött tartalom, felesleges időpocsékolás lenne karakterfejlődésről, és egyáltalán jellemábrázolásról beszélni. Így persze felmerül a kérdés, ha nincs átadható tudásanyag, hogy lehet a fiataloknak beavató színházat csinálni? Hát így. 

Írta: Vass Antónia

Fotók: József Attila Színház

Olvass tovább >>>