Sejtelmes, horrorfilmbe illő zene. Fehér, tökéletesen steril háttér. Majdhogynem áttetsző, fehér függöny. Kékes félhomály. Így kezdődött A lepkegyűjtő. John Fowles regénye egy kétszereplős thriller formájában elevenedik meg a Centrál Színház stúdiószínpadán.
Kétszereplős darabot játszani egy kisebb, intimebb térben nehéz. Nehéz, mert nincs a színész mögött a speciális technika – forgószínpad, intelligens lámpák –, ami egy többszereplős nagyszínpados előadás esetében segítség lehet, csak a partnerére támaszkodhat az alkotó, ráadásul a nézők közelsége miatt minden nagyobbnak tetszik, minden érzés intenzívebben kap visszacsatolást.
A lepkegyűjtő körül hatalmas volt a médiavisszhang, még a regényt is kiadták újra a két főszereplő – Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin – képével a borítón. Az ilyen nagy marketingkampányok akár vissza is üthetnek, ha az elvárásokkal érkező néző nem azt az élményt kapja, amit vár. Ebben az esetben azonban erről szó sem volt.
A rendezés majdhogynem mestermű. Az elején nevetünk. A másfél óra alatt sokszor nevetünk. Nevetünk, és közben mégis az egész feszültséggel teljes, hátborzongató és félelmetes. A rémisztő zenébe vegyülő Lepkegyűjtő gyermekien izgatott hangja már-már komikus és mégis egy őrült elme képét vetíti elénk. Szó szerint, ugyanis a videoblog, melyet Ferdinand készít, megelevenedik a fehér függönyön, mely elválasztja Freddie és Miranda világát. Ugyanis a függöny mögött ott a pince, szépen berendezve ággyal, asztallal, székkel, hangszigetelt ablakkal és fehérre meszelt falakkal. A tökéletes luxusbörtön, az elszigeteltség eszményi képe, ahonnan nincs menekvés.
Valahol tudat alatt mindenki tudja a nézőtéren, hogy mi lesz a vége, hogy nem lehet más vége. A darab mégis olyan erővel hat, Miranda annyira élni akar, Ferdinand pedig annyira rabja a lánynak, hogy a végső felismerés néző elemébe vág, és a látvány megrendít.
A két ember az érzelmek minden skáláját bejárja, csak a motiváció más. Freddie-t szinte sajnáljuk. A családi traumák, az elfojtott vágyak mind-mind közrejátszanak abban, hogy ilyen mániákusan akar valamit, ami sosem volt az övé, soha nem is lesz, de egy kis időre a markában tarthatja. Mint a lepkéket. A lepke szimbólum, ami az előadásban még inkább felerősödik. Úgy kapta el Mirandát, akár az imádott pillangóit, és úgy „szúrta át”, hogy a szárnya ne sérüljön. Mert az a legnagyobb bűn, az erkölcsi fertő, és ahol Miranda is elrontja végül. Mert ő végső kétségbeesésében meglebegteti a szárnyait, és a gyenge „hártya” megsérül. Nincs más választása, hiszen mindennemű provokációja, szökési kísérlete kudarcba fullad.
Ferdinand beteges rajongását egyetlen alkalommal sikerül józanságba fordítania: amikor lerajzolja. A homoszexuális jelző megingatja a férfi szerelmét, ám kényszeres görcse („nem… nem… nem… NEM”) is sokkal inkább egy lázadó kamasz identitás-megkérdőjelezése, mintsem egy érett férfi válasza a „vádakra”. Freddie többi kitörése pusztán a birtoklásvágy és az érzelmek elfojtásából adódó stressz szüleménye, melyet őrült elméje így dekódol.
Miranda ennél tisztább utat jár be. A rettegés előbb ellenállásba, majd merészségbe csap át, és egészen groteszk módon a darab végére már szinte boldogság lesz úrrá rajta – bár ez utóbbinak egyértelmű oka a szabadulás reménye. Ahogyan a lány érzelmei fokozatosan megváltoznak, úgy kerekedik egyre inkább felül a helyzetekben. A darab egy bizonyos pontján, amikor is megkötik az egyezséget, és kitűzik a „szabadulás” dátumát, már Miranda diktálja a feltételeket. A fogság fogalma megváltozik, még ha képletesen is, hiszen a valós börtön-pince mellett ott a férfi saját börtöne: ő maga.
Ám az őrület, a belső kényszer vastagabb fal, mint a fizikai tér, ezért törvényszerűen győznie kell. Ferdinand immár fizikailag is a pillangóba szúrja a gombostűt, akit, mint mondta „két ujjal fogott meg”.
A szereposztás parádés, Bereczki Zoltán, aki korábban már bizonyított a színházrajongók körében az Operettszínházban, prózai szerepben is épp oly kiváló. Van azonban egy igen komoly különbség: eltűnt a sallang, a néhol visszatetszőnek ható izgágaság, és előbukkant valamiféle komoly, letisztult, igényes és sokoldalú színészi játék, melyet A lepkegyűjtő kapcsán kamatoztatni is tud, hiszen mint mondtam, Ferdinand az őrülete ellenére az érzelmei egy igen széles skáláját járja be, ehhez pedig a fiatalkori traumák előtörése is hozzájárul.
Ágoston játéka erős és meggyőző, egyenrangú fél tud lenni ebben a kétszereplős thrillerben. Azonban, ha valami felróható a rendezésnek, az az, hogy Miranda bár többféle szerepet játszik szabadulási kísérletei során, a személyiségbeli változásokat, amik ezek folytán kiütközhetnének, nincs lehetősége megmutatni.
A darab egyszerre lezárt és lezáratlan, előremutató és mégis bizonytalan. Az „új” áldozat képe szellemként lebeg a fehér függönyön, és tudjuk: ezzel a történet nem ért véget.
Horgas Ádám rendező, a színészek és a kreatív team azonban kétségkívül profi munkát végzett, megragadták a darabban rejlő lehetőségeket, és a percekig tartó vastaps ékes bizonyítéka annak, hogy a média által is fokozott figyelemmel kísért darab végül beváltott ígéret lett.
Írta: Vass Antónia
Fotók: 7óra7.hu
"Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk." - Henri-Frédéric Amiel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése