Mindenkinek van egy története. Neked is. Nekem is. A testrészeknek is. Tóth Krisztina 2011-ben megjelent könyvében, a Pixelben ezeket a kis történeteket, anekdotákat meséli el, olykor humoros, groteszk, vagy épp elgondolkodtató formában.
A képlet egyszerűnek tűnik: adottak a testrészek, érzékszervek, amik mellett egyfajta körítésként ott áll egy történet, összekapcsolva megannyi életképet. Ugyanakkor mégsem ennyire egyértelmű, hiszen úgy, ahogy mi is érintkezünk egymással, a történet szereplői is lépten-nyomon felbukkannak egy másik történetben, hol főszereplőként, hol pedig egyszerű járókelőként, ha úgy tetszik: statisztaként. Néha időt és teret ugorva, egy korábbi szereplő későbbi életébe is bepillantást nyerhetünk.
A történetek pikantériáját az adja, hogy Tóth Krisztina a legátlagosabb élethelyzeteket veszi górcső alá, szembesítve minket saját valóságunkkal, mégis érdekelni tud minket a szeretőjét rejtegető férj, vagy a megkeseredett harmincas nő, aki egy sértődés miatt nincs beszélő viszonyban az apjával, vagy éppen a tanárnő, aki jobb híján a férfi mosdóba megy be pisilni.
Az írónő bátran nyúl olyan témákhoz, mint a homoszexualitás, vagy a szüzesség elvesztése, a migráció, és meglepő őszinteséggel mesél azokról az emberekről is, akik elvesztették az önmagukba vetett hitüket, és csak sodródnak az élettel. Nyíltan reflektál tehát a minket körülvevő világra, gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön az egész polgárpukkasztásnak. Ezt úgy éri el, hogy szereplőit más országba helyezi, más nemzetiségűnek állítja be, mégis a magyar valóságot véljük benne felfedezni. Máskor elbagatellizálja a szituációt, elrajzolja a karaktert, vagy nézőpontot vált egy pillanat alatt.
Nem vág rögtön arcon a saját valóságunkkal a könyv elején, sőt, már-már groteszk hatást kelt a kisfiú, aki mégsem az, hanem kislány, de tudjuk, hogy ugyanaz a gyerek, hiszen mindkettőnek rövidre vágott körmei vannak. Gondolatfolyamokat indít el, néhol megpihen, csapong, máskor következetes és egy irányba tart, akár a saját elménk.
Karakterei nem kidolgozott figurák, de nem is kell, hogy azok legyenek, mert a tipizálás elegendő ahhoz, hogy megteremtsük magunkban a tanárnőt, a társkereső-szolgálat pénzsóvár közvetítőjét, vagy éppen a világban kallódó, helyét nem találó fiatal fiút.
Talán éppen ezért, mert nem lényegesek az egyéni karakterek, Tóth Krisztina kevés névvel dolgozik, ráadásul többségében teljesen átlagos keresztnevekkel. Akkor nevez el valakit, ha muszáj, vagy ha a figura másik „jelenetben” is feltűnik majd. Már-már azt is mondhatnánk, hogy a névválasztások éppoly esetlegesek, mint az elnevezések maguk.
Amivel megfog és ott tart minket, az a narráció. Néha egészen belebújik egy-egy karakter bőrébe, máskor felülről mutatja meg nekünk az egész szituációt. Sőt, szinte állandó jelleggel reflektál önmagára, kijavítja a saját „bakijait”, máskor egy-egy előreutalás közben „leállítja” magát, és visszakanyarodik az eredeti gondolatmenetre, ezzel tartva fenn az érdeklődést.
Tóth Krisztinát nem lehet egybefüggően olvasni. De Tóth Krisztinát olvasni kell. Mert elgondolkodtat, meghökkent, tabukat dönt, élettörténeteket mesél. Rólad. Rólam. A testrészekről.
"Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk." - Henri-Frédéric Amiel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése