Klasszikus darabhoz nyúlni veszélyes vállalkozás, különösképpen, ha nem csupán a mű, hanem a szerzője is igen rangos helyet foglal el a drámairodalomban. A József Attila Színház mégis megkísérelt valami újat teremteni, egy egészen más felfogásban bemutatni Rómeó és Júlia történetét. Sikerült.
Már maga a játszási forma is egészen rendhagyó, hiszen beavató színház révén a közönség sokkal jobban bele tud helyezkedni a történetbe, a szó legszorosabb értelmében beleszólhat az események alakulásába – természetesen a játékmester által szigorúan behatárolt keretek között –, hogy közben, illetve utána megbeszélhessék az eseményeket a szereplőkkel, egymással. Legalábbis valami ilyesmi előadást álmodhattak a stúdiószínpadra, csakhogy porszem került a gépezetbe – ahogy szokták mondani.
Valószínűleg hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy hol csúszott félre az előadás, illetve kinek a személyén, ám kétségtelen, hogy már az indításnál akadtak problémák. A főként gyerekekből és kamaszokból álló közönség nehezen fogadta a közel húsz perces csúszást, illetve, hogy az értünk elvileg kijövő és a stúdióba kísérő játékmester a későket kereste rajtuk, majd egy vállrándítással nyugtázta, hogy nem érkeztek meg, és úgy döntött, hogy elkezdi az előadást.
Szóra bírni a nézőket nem könnyű feladat, pláne akkor nem, ha a játékmester a nehezebb utat választja. Quintus Konrád pedig úgy látszik, szereti a kihívásokat, ugyanis rendre visszatért a leghátsó sorban ülő néhány egyetemistához, iskolai feladatot teljesítettek, és nem kívántak „beavatódni”. Így az elhangzó kérdésekre általában az első sorban ülő nyolc-kilenc éves gyerekek kiabáltak be többségében megmosolyogtató válaszokat. Amikor már igazán nem lehetett tovább húzni az időt – merthogy nagyon hamar kiderült, hogy ebből ma nem lesz komoly szakmai eszmecsere – elkezdték játszani a történetet. Így történt meg, hogy már a harmadik másodpercben csengeni kezdett a fülem, amikor Mercutio elüvöltötte magát mellettem, hogy „mocskos Capulet”.
Amikor azt gondoltam, hogy ennél testközelibb élmény már nem érhet, Rómeó (Bergendi Áron) kiszemelt magának egy mögöttem ülő lányt, és a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” elvét követve nemes egyszerűséggel átmászott rajtam. Bár sosem voltam ellene az interaktív előadásoknak – és színészként pontosan tudom, milyen nehéz feladat is ez annak, aki a színpadon van – ez volt az a pont, ami már annyira túlment azon a bizonyos határon, hogy szerettem volna felállni, és egyszerűen kisétálni. De legbelül ültem.
A történet tehát folytatódott, és én meggyőzhető lettem volna, tényleg. Mercutio (Resetár Dániel) személyében láttam megcsillanni a reményt, aki bár kinézetre és habitusra is inkább keltette Tybalt benyomását, játéka mégis következetes, és egyenes volt, nem akart benne többet mutatni, mint amennyi van, így hiteles Mercutiová vált. Ez már nem mondható el a Dadát alakító Sákovics Eszterről, aki fiatal kora ellenére megpróbált egy nála közel húsz évvel idősebb karaktert hozni, amiből leginkább félrehangsúlyozások és melléjátszások sora következett.
A darab abszolút tető- vagy inkább mélypontja a báli jelenet volt. Az alapgondolattal – miszerint modern eszközökkel hozzák közelebb az amúgy is már szó szerint arcunkba taposó klasszikust – nem lenne probléma, sőt, kifejezetten okos megoldás a fiatalok nyelvén szólni, ha van funkciója, és koncepciója. Mi viszont egy alternatív bulit kaptunk, amiben a fiatalok részeget játszva üvöltik a „Capuletéknél bál van” mondatot, és amelybe az időközben nézővé átlényegülő játékmester bele-bele szól, dorgálást mímelve, amiért nem korhű a bál. Hogyan is lehetne, amikor a színészek napszemüvegben parádéznak, a nézők közül véletlenszerűen kiválasztott Paris pedig rá-rálép Júlia lábára. Júliáról egyébként szándékosan nem szóltam eddig, ugyanis Dézsi Éva Darinka színészi játéka pont annyira volt átütő és maradandó, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen róla mondani.
Pedig a fiatal színésznő rengeteg helyzetben mutathatta volna meg, hogy nem csupán szépségével érdemelte ki a címszerepet, ha csak az erkélyjelenetet veszem például. Quintus Konrád – aki egyébként a darab rendezője is egyben – megint csak ritkán járt ösvényre lépett, amikor úgy gondolta, ezt a jelenetet meg kell ismételni… egyszer… meg még sokszor. A lassan unalomba fulladó előadásból, melyben ennél a pontnál majdnem öt percig találgatták a gyerekek, hogy hány méterre van földtől az erkély, csak az tudott kizökkenteni, hogy a tíz évesnél idősebb nézők kezében fel-felvillant egy-egy telefon kijelzője, amikor gazdájuk az órájára sandított. Pedig nem egy ötfelvonásos nagyszínpados mű negyedik felvonásán ültünk, hanem egy 75 perces ifjúsági előadáson.
Talán a teremben eluralkodó feszültséget a játszók is megérezhették, mert innentől kezdve csupán a nászéjszakánál álltak meg. Ezt a részt egyébként külön kiemelném, mert üdítő pont volt az egyébként fantáziátlan előadásban. A nászéjszaka eseményeit cipőkkel mutatták be – a frappáns megoldás már annak a bizonyos hátsó sornak is elnyerte a tetszését.
Ám ez a momentum csupán arra volt jó, hogy utána még nyomasztóbb legyen visszasüllyedni a várakozásba, hogy mikor halnak meg végre a szerelmesek. Ezt az érzést az egyébként Tybaltként és Lőrinc barátként is remekül helytálló Előd Álmos sem tudta elhessegetni. Rómeó és Júlia halála tényleg feloldozás volt, nem csak a két családnak, hanem a teremben ülőknek is.
Egy ilyen előadás után a néző menekülne, de nem teheti, mert a játékmester rákényszerít, hogy beszélgess vele. Téma nincs, csak egy direkt elrontott szituáció, amiről mindenki azt hiszi, hogy ugyanolyan esetleges volt, mint a darab összes többi jelenete, a jobbhiszeműek véletlen bakinak tartják. A szereplők ki-kinéznek a takarásból, aztán inkább nem jönnek ki. Nekik is kínos. Quintus Konrád végül feladja, és szép napot kíván. Megszabadultunk. Az előadás véget ért, sokan, velünk együtt, állnak a bejárat előtt, próbálják feldolgozni az élményt.
Valaki a színészek játékával igyekszik vigasztalni magát, és önigazolást keres, hogy érdemes volt eljönnie. Én a fent említett színvonalas teljesítményt nyújtó Resetár Dánielen és Előd Álmoson kívül nem kísérelnék meg fejtegetésekbe bocsátkozni e téren, mert úgy gondolom, hogy az említett két művészen kívül mástól tudatos színészi játékot ezen az estén nem láttam.
Ameddig pedig nincsenek a mondatok mögött gondolatok, a jelenetek mögött tartalom, felesleges időpocsékolás lenne karakterfejlődésről, és egyáltalán jellemábrázolásról beszélni. Így persze felmerül a kérdés, ha nincs átadható tudásanyag, hogy lehet a fiataloknak beavató színházat csinálni? Hát így.
Írta: Vass Antónia
Fotók: József Attila Színház
"Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk." - Henri-Frédéric Amiel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése