Ascher Tamás nevéhez olyan emlékezetes előadások kötődnek, mint a Ványa
bácsi, a Godot-ra várva, A Mester és Margarita vagy a Három nővér. Idén ismét
klasszikushoz nyúlt, és bújtatta új köntösbe: a Sirályt mutatta be rendezésében
a Katona József Színház.
Tény, hogy Csehovot, a
„drámaiatlan” dráma megteremtőjét nem lehet a maga külső valójában megmutatni. Nem
csupán azért, mert a XX. század eleji formák elavulttá váltak, hanem azért is,
mert a magyar térben és időben is idegen Csehov orosz vidéke. Az emberek
azonban azonosulni tudnak a boldogságot, az élet értelmét kereső emberrel, akit tökéletesen közelünkbe
hoz Ascher.
A steril tér, ami fehéren
magasodik a játszók fölé, groteszk érzetet kelt, és ebből a különleges
atmoszférából egy percig sem ereszt. A falak, amelyek leginkább egy
csemperagasztóval bekent, félig kész helyiségbe vezetnek, és bár semlegesek,
mégsem funkció nélkül valók: a befejezetlenséget sugallják, a tökéletlenséget,
ami a szereplőket majd tragédia felé sodorja.
Nem könnyű elfogadnunk a már-már
civilként színpadra lépő karaktereket. Nincs olyan rendezői fedezék – például
korhű jelmez –, amely elvonhatná figyelmünket a játékbeli sutaságokról, ettől a
színészek szemlátomást feszengnek. A groteszk térbe simuló mozdulatok – mint a
fejenállás – kényszeredetté válnak, és az adott pillanatban ellene hatnak a csehovi
szövegnek. Ennek dacára remek alapot kapunk a „játék a játékban” részhez, ahol
a korábban naiv kislányként színre lépő Nyina (Mészáros Blanka) Trepljov (Ötvös
András) halálra ítélt darabjában igyekszik új gondolatiságot csempészni az
elavultnak gondolt jelenbe. Mészáros Blanka azonban nehezen birkózik meg a
kettőssé váló szereppel, játéka indokolatlanul félszeg, mozdulatai iskolásak; olykor
harsány-mély hangszíne pedig ellenkezik az ábrázolni szándékozott kislányos
karakterrel. A darab egyetlen pontján látszik csak kilépni az előre felrajzolt
és gondosan begyakorolt mozdulatsorból: a nagymonológjánál.
Ascher Tamás gondolatokat
közvetít, gondolkodni tanít, és a színészeitől is ezt várja el. Így Nyina
monológja nem marad meg az egysíkú szövegmondásnál, minden szónak súlya van, az
egész egy rövid monodrámává fejlődik. Hogy Blankának szüksége volt-e az ezt
megelőző másfél felvonásra, hogy feloldódjon és lelazuljon, vagy ez az egyetlen
jelenet, amivel tökéletesen tud azonosulni, nehéz megállapítani. Annyi azonban
bizonyos, nem marad bennünk hiányérzet afelől, hogy miért sodródik Trepljov a
sorsszerű végkifejletig.
Merthogy az elnyomásba az
elnyomott egy idő után beleroppan. Trepljov a felesleges ember mintapéldánya, a
tökéletes prototípusa azoknak, akik szeretnének bizonyítani, az eszközeik is
megvannak rá, de képtelenek felkapaszkodni a magukat nagynak hirdető kultúrsznobok
világába. Mert azok, akiknek a társaságába olyannyira megszállottan vágyik,
állítólag a művészet csúcsai. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy művészetükkel
érdemelték ki ezt a magas rangot, sokkal inkább a saját maguk feldicsőítését
látjuk, amihez sorstársaik színjátéka adja a keretet.
Nyinának is ez (lenne) a
tragédiája. Reménytelenül rajong Trigorinért (Nagy Ervin), aki saját fényétől
nem látja meg a kezet, amely visszaránthatná a valóságba. A férfi ugyanolyan
elvakultan emeli piedesztálra magát, mint ahogyan Nyina teszi ezt rajongássá
alacsonyult kislányos szerelme jeleként, ám mivel a lány – mint utóbb kiderül –
képtelen maga is kultúrsznobbá válni, Trigorin kihasználja, majd elhagyja. Úgy
zuhan le, mint egy sirály, és összetörten, a két egykori szerelmes (Nyina és Trepljov)
már nem tudja újrakezdeni.
Mindennek a mozgatója pedig Arkagyina
(Fullajtár Andrea), Trepljov édesanyja, aki bámulatos magabiztossággal éli a
dívák mindennapjait. Leperegnek róla a hétköznapok kisszerű gondjai, és olyan
könnyen lép át embereken, hogy joggal feltételezhetjük, érzelmekre kizárólag
színpadon, a játék kedvéért képes. Aztán mégis felcsillan benne valamiféle
emberi gesztus: talán a fia iránti szánalma, de az utolsó jelenetig az sem
teljesen egyértelmű, már csak abból kifolyólag sem, hogy képtelenség eldönteni,
mikor mit gondol komolyan, és mit nem.
A groteszk jelenetben, amelyben
aztán mégis Trepljov szemére veti, hogy ő csak egy civil, éppen az anyai
gondoskodás példáját látjuk. Tragédia-e, hogy Arkagyina minden reményünk
ellenére képtelen emberi érzéseket táplálni más iránt? A válasz a néző és a
szereplők szempontból is egyértelműen nem,
ugyanis a nő nem érzi saját érzelmi lealacsonyodását, így nem ébreszt
sajnálatot senkiben.
A darab legklasszikusabb figurája
a doktor, Dorn (Fekete Ernő), aki éppen attól, hogy benne ragadt a csehovi
miliőben, nevetségessé válik mindenki számára. Ám annak okán, hogy szinte
kívülálló öregként szemléli az eseményeket, pontosan tisztában van a
viszonyokkal, és meglátja Trigorinban a gőg mögött, az embert. Ez készteti
arra, hogy csak neki mondja el Konsztantyin öngyilkosságát.
Megérzése beigazolódik, mert Trigorin
utolsó mosolya, amikor visszatér a társasághoz, nem jókedvről tanúskodik,
sokkal inkább a hirtelen felszínre törő valódi érzései elé egy újabb álarcot
von.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Horváth Judit
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése