100 éves a Csárdáskirálynő

2015-ben különleges évfordulót ünnepel a magyar zenés színjátszás. Ugyanis éppen száz éve, 1915. október 17-én mutatták be Bécsben Kálmán Imre operettjét, a Csárdáskirálynőt. A Budapesti Operettszínház nagyszabású gálával tisztelgett a darab és az alkotók előtt.

Már a darab születése – akárcsak az operett főszereplőinek szerelme is – kalandosnak ígérkezett. Kálmán 1914-ben kezdte el írni, ám a háború kitörése miatt kénytelen volt egy időre a fiókban pihentetni a művet. A Csárdásfürstin végül 1915-re elkészült, és ki is tűzték a bemutató időpontját október 13-ra. Azonban a sors megint közbeszólt, a főszereplő, Jozef König, ugyanis berekedt, így végül 17-én gördült fel a függöny. A közönségsiker kárpótolta az alkotókat a kellemetlenségekért, és a Csárdáskirálynő elindult hódító útjára.

Az eredetileg Es Lebe die Liebe (Éljen a szerelem) címmel írt, később Csárdásfürstinre változatott operettet 1916-ban hozták Magyarországra, a szövegkönyvet Gábor Andor fordította, Kosáry Emma és Király Ernő főszereplésével mutatták be a Király Színházban. Az előadás érdekessége volt az az újítás, hogy a második és harmadik felvonás között egy fehér vászonra kivetítve, a közönség is olvashatta, amit a zenekar játszott, és együtt énekelhették az ismerős dallamokat.

Azóta nemzetközi fronton is sikerre vitték a darabot, Oroszországban Sylvia, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban Gipsy Princess vagy The Riviera Girl címmel mutatták be.

Az azóta színpadra állított számos feldolgozás közül kiemelkedik Szinetár Miklós 1963-as rendezése, aki olyan, mára az operettjátszás ikonjaivá vált művészekkel dolgozott együtt, mint Honthy Hanna, Csákányi László, Németh Marika, Baksai Árpád, Rátonyi Róbert. Az előadásról felvétel is készült. Ugyancsak Szinetár Miklós nevéhez fűződik a TV-játék forgatása is, melynek bemutatója 1971-ben volt.

Merőben más felfogást képviselt Mohácsi János 1993-as rendezése, melyben Mohácsi igyekezett felújítani az addigra kissé megporosodott darabot. Végül az előadás 2002-ben Kerényi Miklós Gábor rendezésében megújult, modern külsőt kapott, és ismét meghódította a világ színpadait.

A november 17-i gálán mindez – keveredve a múlt és a jelen – találkozott. Elhangzottak az operett leghíresebb dalai úgy, mint Szilvia belépője, Hajmási Péter, Hajmási Pál vagy a Jaj, cica, mindez akár több feldolgozásban is.

Az előadás tiszteletére régi és új szereplők alkottak párokat- újra színpadra lépett többek között Bodrogi Gyula –, és énekelték duettben, tercettben vagy csoportosan a melódiákat.

Az egyes blokkokat videórészletek keretezték, megidézték az 1963-as előadást és az 1971-es felvételt, a régi színészeket, és bemutatkozott az új generáció is. Egy-egy rövid interjúra találkozhattunk többek között Szinetár Miklóssal is, aki felidézte a próbafolyamatot, valamint, hogy az általa rendezett előadás több, mint 1600 estét ért meg.

Az előadást megtisztelte jelenlétével a miniszterelnök, Orbán Viktor, és Kálmán Yvonne, Kálmán Imre legkisebb lánya is, akiknek Kerényi Miklós Gábor személyesen mondott köszönetet azért, hogy jelenlétükkel emelték az este fényét.

A gála különlegessége a „nagy öregek” produkciója volt. A zsöllye első két sorában ugyanis azok a művészek ültek, akik valaha játszottak a Csárdáskirálynőben, és az utolsó számra csatlakoztak az előadás résztvevőihez.

Örömünnep volt ez az este színésznek és nézőnek is egyaránt, mert együtt élhettük át újra Kálmán Imre operettjének legfontosabb pillanatait, a fények és a vetítések visszaidézték az operett fénykorát, ugyanakkor az egész gála nagyon modern, nagyon mai volt, ahogy a zene és a történet is érvényes tud lenni a XXI. század emberének.

Írta: Vass Antónia

Fotók: operett.hu

Olvass tovább >>>

James Arthur jött, énekelt és elvarázsolt

James Arthur azon énekesek közé tartozik, akik képesek voltak levetkőzni a sztereotípiákat, amiket a tehetségkutató aggatott rájuk, és saját útját járva egy igazán egyedi stílust képvisel a világ zeneiparában.

A 2012-es X Factor győztesének nem volt egyszerű dolga. Egyrészről meg kellett küzdenie a saját civil életének nehézségeivel, másrészről tökéletes, mondhatni prototipikus alanya lehetett a sztárgyárnak. James Arthur azonban nem akarta sajnáltatni magát, nem akart elporladni ebben a malomban, hanem kitartással és kemény munkával az előnyére akarta fordítani a média adta nyilvánosságot. Ennek eredményét láthattuk a budapesti koncerten.

Az énekes először járt nálunk – és a közönség szeretetét és lelkesedését látva valószínűleg nem utoljára. A Papp László Sportaréna szinte teljesen megtelt a koncert kezdetéig, a főként fiatalokból álló közönség izgatottan várta a kezdést. James Arthur mindenkihez akar szólni, és úgy tűnik célját elérte, hiszen a fiatalok mellett fel-feltűntek az idősebb korosztály képviselői is.

Előzenekarként a Kállay Saunders Band lépett fel, ami ezen a néven január óta képviselteti magát a zenei piacon. Kállay-Saunders András együttese tökéletes megalapozója volt az estének. A hangulatában hasonló zenei világot képviselő énekes a legnagyobb alázattal kezdte meg az estét, gondosan ügyelve arra, hogy éppen csak annyira vesse bele magát az estébe, hogy egyértelmű legyen előzenekari szerepük. Repertoárjukból nem hiányozhatott az I love my baby, és a tavalyi Eurovíziós Dalfesztiválon ötödik helyezést elért Running sem.

Egy rövid áthangszerelés után hatalmas energiabombaként robbant be a színpadra az est főszereplője, James Arthur, aki a The Story So Far turné keretében látogatott Magyarországra, ezzel is népszerűsítve azonos címmel megjelent új albumát.

A lelkes közönség minden számot kitörő lelkesedéssel fogadott, amit az énekes nem egyszer magyarul köszönt meg. Az este legszebb pillanata egyértelműen az a flashmob volt, amire James Arthur magyar Facebook-oldalán invitálták az embereket. A magasba lendülő, szívet formáló kezek, az apró világító fények, és a „Hungary loves you” táblák elképesztő látványt nyújtottak a hatalmas koncerttérben.

A legnagyobb sikert – nem meglepő módon – az Impossible aratta, amit az egész stadion együtt énekelt James Arthurral, aki egészen elérzékenyült a felé áradó szeretettől.

A budapesti koncert felejthetetlen élmény marad mindenkinek, aki ott volt, a koncertről készült felvételek pedig kellemes kikapcsolódást ígérnek annak, aki nem tudott elmenni. Reméljük, nem utoljára lendültek magasba a kezek magyarországi James Arthur koncerten.

Impossible Budapesten:

Írta: Vass Antónia

Fotók: zene.hu

Olvass tovább >>>

A gyermek története

A Miskolci Operafesztivál sikere után november 5-től Budapesten, a Zeneakadémián is látható Fekete Gyula új operája, a Hans Christian Andersen meséje nyomán írt Egy anya története. A darabot Zsótér Sándor állította színpadra.

Furcsa egy opera ez. Nem csupán azért, mert nagyon modern érzetet kölcsönöznek neki a jelmezek és a díszlet, hanem azért is, mert nélkülöz mindent, amiről első ránézésre azt gondolnánk, hogy a műfaj alapelemei: nincs monumentális díszlet, nagyjelenetek, nincs klasszikus értelemben vett nagyária, és bár mozgalmas, de nem operai módon. Ez a tér kicsi és nyomasztó, az áriákba további szólamok vegyülnek, a tömegjelenetek helyett a színpadon lévő négy karakter is elszigetelődik egymástól, gyakorlatilag az Anya az egyetlen összekötő kapocs. A darab mégis működik, mégis operai világba ránt.

Az előadás egy olyan anya történetét meséli el, akinek beteg gyermekét elragadja a Halál (Dolhai Attila), ő pedig az anyai szeretettől elvakultan üldözőbe veszi őt. Az Éj birodalmában találja magát, ahol gyakorlatilag mindenét odaadja azért, hogy ráleljen.

Ám a történet nem ennyire egyszerű, nem ennyire egyenes. A tér sem engedi, hogy az legyen. Az Éj birodalma nem más, mint egy négy helyiségből álló kétszintes ház, melynek szobái az Anya (Frankó Tünde) kálváriájának állomásai is egyben. Az aggódó szülő félelme már a darab elején tébollyá változik, ez az őrültség repíti őt abba a „látomásba”, mely végigkíséri útján, ami a Halálhoz, pontosabban a halálba vezet.

A gyermek csupán alibi. A Budapesti Operettszínház darabja sokkal inkább mondható lélektani drámának, egyfajta megtisztulásnak. Természetesen nem lehet ekkora bizonyossággal kijelenteni, hogy bármilyen más élőlény vagy tárgy elvesztése alapot szolgáltathatott volna az Anya kálváriájának, mégis, szinte attól a pillanattól, hogy a baba a Halál karjaiban kikerül a színről, másodlagos figurává válik, akit ugyan emlegetnek, de csak mint egyfajta metaforáját az őrültség fokainak.

Az Éj birodalmában az Anya először magával az Éjjel (Nádasi Veronika) találkozik, aki az altatódallal együtt elragadja tőle a lelkét. Furcsa találkozás ez, nem pusztán egyfajta valóság-mese kontraszt, egyszersmind valamiféle musicalszerű álomba is csöppenünk. Nádasi Veronika nem tudja, és szerencsére nem is akarja levetkőzni vagy elrejteni musicalénekesi voltát, nem törekszik operai hangképzésre. Ez első hallásra furcsának hat, majdhogynem idegennek, ám a fül hamar megszokja, és a musicali könnyedség csakhamar a feszültség oldásává lényegül. Visszaütni csupán egyetlen alkalommal üt vissza, az utolsó momentumnál, amikor a szereplők több szólamban énekelnek együtt. Frankó Tünde és Lukács Anita énekének klasszikus hangzásától ugyanis olyan mértékig tér el Nádasi Veronika, hogy ez enyhe diszharmóniát eredményez.

A lelkét vesztett Anya ezután a Csipkebokorral találkozik (Langer Soma), akit fagyott állapotából csak a saját vérével melegíthet el. A lelkét és vérét vesztett asszony azonban elszántan űzi továbbra is a Halált, és hosszas bolyongás után jut el a Tóhoz (Lukács Anita). A Tó az Anya szeme világát kéri és veszi el. Itt akár véget is érhetne a keresés, ám megjelenik a Sírásó (Blazsó Domonkos), aki utoljára az Anya fekete haját ragadja el. A végletekig kiszipolyozott asszonynak azonban még mindig van választási lehetősége, amit egyenesen az elé siető Halál ad meg neki: dönthet a gyerek sorsáról – ő pedig Istenre bízza.

A darab végét Zsótér Sándor nyitva hagyja, ám a történtek fényében egyértelmű, hogy a földön fekvő, semmibe bámuló nő meghalt, a Halálé lett, akár a gyermek.

A rendezés merészen bánik a szimbólumokkal, a megjelenő Éj, Csipkebokor és Tó nagyon is emberi, csupán rendszeresen ismétlődő, rutinszerűvé váló mozgásuk jelzi, hogy ők nem evilági teremtmények. Az Anya szobája kiemelkedik a többi közül, és valamelyest lejt, mondhatni félrecsúszott, mint a nő élete, vagy megborult, akárcsak az elméje.

A kis tér tökéletesen visszatükrözi a saját világába való bezártságát, azt a világot, amibe belecsöppent, és amiből képtelen kitörni. Erre csak a Halál képes, az Anya csupán a körforgás része lehet: ahonnan indul, ott nyugszik el. Ugyanakkor a kis tér hátráltat is, a lépcsőn helyhiány miatt lecsúszó és felkúszó karakterek hirtelen önmaguk paródiái lesznek, nem férnek el, és ez kizökkent az illúzióból.

Dolhai Attila szerepe egyszerre hálás és hálátlan. Két jelenetet kap csupán, a két legfontosabbat: az elejét és a végét. Úgy szól róla a történet, és úgy válik jelenlét nélkül főszereplővé, hogy egyetlen valódi tette a gyerek elragadása – vagy, ahogy az Anya mondja: elrablása. El kell indítania a történetet, és a legvégén úgy kell visszatérnie, mintha valójában az egész az ő babaházában játszódott volna le, amiben ő rakosgatta egyik helyről a másikra a babákat. Ezt Dolhai mesterien, hideg profizmussal oldja meg.

Frankó Tündére Anyaként igazán nehéz feladat hárul, hiszen úgy kell felépítenie a karaktert, úgy jut el a gyerek elvesztésétől saját lénye elvesztéséig, hogy egy pillanatra sem hagyja el a játékteret. Az ő játékstílusa és énekhangja idézi vissza leginkább a klasszikus operai világot, ami egyrészről dicséret, hiszen ő képviseli az ütközőpontot a klasszikus és a könnyűzene határán ebben az opera-musicalben, másrészről viszont megnehezíti a darab megértését. Ugyanis míg Nádasi Veronika esetében egyértelműen követhető volt az áriában elénekelt cselekmény, addig Frankó Tünde énekéből csupán következtetni lehet egy-egy momentumra a szöveg érthetetlenségéből adódóan.

A legtisztázatlanabb karakter a Sírásó személye, aki a semmiből terem ott, kék-piros ruhája alapján az ember előbb asszociál egy megtermett Mariora, mint egy sírásóra, és karaktere majdhogynem a jelenet végéig kimondatlan marad. Ez a végletekig civil, már-már utcainak sem nevezhető öltözet jelenthetné az ember valós voltát, elkülönülését a megszemélyesített természeti képektől, ám semmilyen kapaszkodót nem ad az előadás ez irányban. Az egyetlen megragadható eszköz ugyanis az elénekelt szöveg, az előadásban minimális kellékhasználat figyelhető meg. Gyakorlatilag a darab elején elragadott baba az egyetlen „tárgy”, ami megjelenik, minden mást csupán mozgással, helyzetekkel jeleznek.

Az Egy anya története olyan mese, ami az illúzió, a szimbólumok által valami sokkal komolyabb mélyebb értelmű valósággá válik. Elhisszük, hogy az elragadott gyermek visszatérhet, hogy a téboly álom, és a Halál és az Anya mozdulataiba becsatlakozó Éj-Csipkebokor, Tó-Sírásó páros valójában csak egy-egy életszakasz kivetülései.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Éder Vera

Olvass tovább >>>

James Arthur a csillagokig repít

A 2012-es X-Faktor győztese, James Arthur hazánkba is ellátogat november 7-én, ahol egy fantasztikus koncerttel örvendezteti meg magyarországi rajongóit.

A brit énekes a magyar zenerajongók körében leginkább az Impossible című száma – amit már közel 82 millióan néztek meg Youtube-on – után vált népszerűvé, karakteres hangja és kivételes kisugárzása miatt azonban hamar közkedvelt lett a többi száma is.

Az énekes előzenekaraként Kállay-Saunders András lép majd színpadra, aki hatalmas megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen neves világsztár előtt léphet színpadra.

"Hatalmas megtisztelés, hogy minket választott. Ennek a fiúnak úgy drukkoltam hétről hétre mikor az X-Factorban volt, mint senki más. Most meg előtte lépünk fel zenekarommal. Először Emeli Sande volt, most meg James Arthur, nagyon hálás vagyok/vagyunk ilyen dolgokért. Gyertek korábban, egy nagy műsorral készülünk nektek! Love KSB" – írja Kállay a hivatalos Facebook-oldalán.

Természetesen nem csak ő várja Jamest a Papp László Sportarénában. A magyar rajongók különleges performansszal is készülnek erre az alkalomra, arra kérik a koncertre látogatókat, hogy a Suicide című dalnál magasba emelt telefonnal (zseblámpa funkció) énekeljék az első refrént, a Certain things című számnál pedig „Hungary loves you” táblákat emeljenek a magasba. 

Írta: Vass Antónia

Fotó: directlyrics.com

Olvass tovább >>>

Ne bánts!

Fontos társadalmi problémáról kívánt szólni a Nemzeti Táncszínház, amikor a Győri Balettel közösen színpadra tűzték a Ne bánts! című produkciójukat. Az előadás célja, hogy a tánc eszközeivel beszéljen a családon belüli erőszakról, az azt megelőző és utána feltörő traumákról.

A közel egy órás előadás egy háromtagú család látszólag idilli életébe próbál betekintést nyújtani. A kép azonban a legkisebb mértékig sem tiszta, az ártalmatlannak tűnő „kamaszos dac”, amivel a lány nem akarja először felvenni az apja által adott ruhát, később súlyosabb jelentést hordoz, mint az elsőre gondolnánk.

Megismerünk egy fiatal lányt, aki a maga derűjével éli meg a fiatalságát, egy merev családfőt, és egy passzív szemlélőként jelenlévő anyát. A kép aztán mozdulatról mozdulatra kezd árnyalódni, az apa egyre erőszakosabbá válik.

Az anya hirtelen nagyon is fontos szereplője lesz az eseményeknek. Először igyekszik védelmezni a lányt, aki így a körülmények ellenére a végsőkig megmarad annak a naivának, akit az elején megismerhettünk. Később azonban már nem áll az apa útjába, és elfordítja a tekintetét, ezzel sugallva, hogy az eseményekbe neki nincs befolyása. Rajta keresztül érzékelhetjük a legjobban, ahogy a feszült idill – merthogy leginkább így lehetne jellemezni az otthoni légkört – egy szétbomló családdá, magukba zárkózott, egymástól elhidegült emberek alaphangulatává válik.

Az előadás bátran játszik fény és hangeffektekkel, észrevétlenül csúszunk át a boldog gyermekkor friss dallamaiból a zord otthon kemény világába. Az erőszak ábrázolása rendkívül stilizált és jelzésszerű, mégsem érezzük, hogy felszínessé válna, az elvakító fény és a dobhártyaszaggató sikítás a nézőben torokszorító érzést vált ki. arra készteti a teremben ülőket, hogy szembenézzenek saját magukkal, akár átéltek hasonló traumát, akár nem. az előadás tükröt tart elénk, nem csupán beszéd az erőszakról a tánc nyelvén, sokkal inkább önismereti tréning.

Mert az is bűnös, aki végignézi. Ahogy az anya végül tétlenségében elfordul, amikor az apa a lány szobába megy, úgy fordul el a társadalom is a problémától.

A jelmezek is ezt a „mocskosságot” sugallják. Az anya, aki fekete gyászruhában némán őrlődik az eseményekkel, nem tisztul meg. A lány, aki a tisztaság jeleként fehér szoknyában táncol és éli fiatalságát, a darab végére ugyanolyan mocskos „feketévé” vedlik át.

Helyzetén nem segít a párjául szegődő fiú sem, aki bár a tisztító szerelemként érkezik, szerepe mégsem világos. Ugyanis egyik pillanatban valóban a menekülésként jelenik meg a lány számára, aki először bizalmatlanul fogadja őt, később azonban teljes összhangba kerül vele. A másik pillanatban viszont a fiú sem lesz más, mint az apa, ugyanolyan erőszakos, ugyanúgy a családfő oldalán áll.

Hogy ez csupán a lány tévképzete-e, vagy egy általános sztereotípiát akar a karakterekre húzni az előadás, nem derül ki. Annyi azonban biztos, hogy a megjelenített képekkel a Győri Balett művészei úgy tudtak szólni a családon belüli erőszakról, hogy a társadalmi üzenet eljusson a nézőkhöz, de mégse váljon közhellyé, és mindeközben az előadás művészi értéke se csorbuljon.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Orosz Sándor

Olvass tovább >>>