Balance interjú

A Fővárosi Nagycirkusz nemrég mutatta be Balance című új műsorát, melyben a számos nemzetközi és hazai produkció között egy kosárlabda-mutatvány is helyet kapott. Hogy mennyire fér össze a szórakoztató show a sporttal, és milyen élmények fűzik a sportolókat a cirkuszhoz, arról Görbicz Anita kézilabdázót, és Nagy Viktort, a vízilabda válogatott kapusát kérdeztem egy villáminterjúban.

Milyen személyes élmények fűzik Önöket a cirkuszhoz?

Görbicz Anita: Gyerekkoromban én is voltam párszor cirkuszban, és a keresztfiamat is elvittem, így felnőttként is kicsit kislánynak érezhettem magam.

Nagy Viktor: Nincsenek gyerekkori emlékeim, de amióta vannak gyermekeim, (Samu 5 és fél, Olívia 3 és fél éves) azóta évente többször is járunk cirkuszba, és olyan áhítattal nézem az előadásokat, mint ők.

A cirkusz manapság reneszánszát éli. Mit gondolnak, mitől válhat aktuálissá egy cirkuszi műsor? Miben rejlik a varázsa?

Görbicz Anita: Szerintem abban, hogy olyan produkciókat láthatunk, amiről ép ésszel nem feltételezzük, hogy az ember képes lenne rá.

Nagy Viktor: A XXI. században vagyunk, minden nagyon felgyorsult. A gyerekek az interneten egy virtuális világban nőnek fel, ezáltal nehéz őket mással lekötni. Úgy gondolom, hogy fel kellett pörgetni a cirkuszi produkciókat is. Ezért is vagyok boldog, amikor elmegyek egy előadásra, és teltházas. Szerintem mindenkinek másban rejlik a varázsa, a gyerekeimnek az állatok közelsége tetszik a legjobban, engem pedig az artisták tudása nyűgöz le.

Az előadásban egy különleges labdajáték is szerepet kap, a kosárlabdát mint sportot akrobatikus elemekkel fűszerezik. Mit gondolnak, hogyan fér meg egymás mellett a sport két válfaja és a szórakozás?

Görbicz Anita: Manapság a labdajátékok legmagasabb szintje is olyan, mint egy akrobatikus műsor, a játék nagyon gyors, a játékosok repülnek a levegőben, a nézők szerintem már egy színvonalas kézilabda vagy kosárlabda meccsen is egyfajta cirkuszi élményt élhetnek át.

Nagy Viktor: Én úgy tekintek a cirkuszra, mint egy sport klubra. Hétközben rengeteg edzés, hétvégén pedig fellépés. Mintha meccs lenne, csak a cirkusz sokkal de sokkal színesebb és látványosabb.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: kiskegyed.hu

nemzetisport.hu

Olvass tovább >>>

Táncba zárt félelem

Különös és egyszersmind megrázó előadást láthat az, aki ellátogat a Budapest Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára, a Kislányom, Anne Frankra. Nem szimpla táncelőadás ez, nem is kortárs performansz: mozdulatok, zene, érzések különleges egyvelege.

Ahogy feljön a fény, utcaképet látunk. „Elviselhetetlen ez a meleg nyári este. Az emberek ingujjra vetkőznek, és egész nap csak legyezik magukat. Szinte fulladoznak a hőségtől. A gyerekeket persze nem zavarja, ők most is kint játszanak az utcán, mint általában.” – meséli Otto Frank, de ez a félhomály nem ettől fullasztó. Különös atmoszférát ad a nyitóképnek a sötétbe vesző, megmozduló, majd a mozgásból káosszá alakuló tömeg képe, mely mellett kontrasztként áll az apa.

Otto Frank, vagyis Gálffi László nem egyszerűen narrátor, nem pusztán egy gyászoló, aki az emlékeiből rakja össze széthullott élete darabkáit. Ő az előadás mozgatója, aki kívülállóként, mégis a darab szerves részeként van jelen. Monoton szövegmondása pillanatok alatt hozzásimul a kirajzolódó képhez, finom játékára nem kell ráerősítenie, hogy hasson: a néző rezzenéstelenül ül és figyeli a legapróbb kézmozdulatot is.

(forrás: budapestdancetheatre.hu)

Kiegészítése ez nyolc kiváló művész produkciójának, vagy talán épp fordítva, egymástól külön, mégis együtt lélegezve jutnak el az utolsó momentumig, a napló utolsó lapjára.

A táncosok mozgása következetes és kifejező. Először csak térformák, egyszerűnek tűnő, ám mesterien megkomponált összjáték, ami a jelenetek kicsúcsosodására össztáncba áll össze, majd hirtelen szétválik, ahogyan az embereket elszakítják egymástól.

Néhol humorba csap át. Nem olyasfajta humor ez, amin felkacag az ember, groteszk humor, inkább helyzetkomikum. Olyasfajta élcelődés, amiből világos, hogy egy oka van: csak így lehet túlélni. Sem Gálffi, sem a táncosok nem akarják erről az oldalról megmutatni ezt, mindvégig komolyak maradnak, ezzel állítva kontrasztba a szöveg eredendő komikumát a helyzet elborzasztó valóságával.

A díszlet mint megannyi apró cella vagy barakk, végig ott magasodik a játszók felett. Néhol magába szippantja őket, mintha saját maguk foglyai lennének, máskor a saját skatulyájukat próbálják ezáltal kifejezni.

(forrás: nemzetitancszinhaz.hu)

Otto Frank is egy ilyen cellában ül. Néha ő is kilép saját múltja börtönéből, hogy aztán még nagyobb erővel húzza vissza őt a fatákolmány az emlékeibe. Néha csak olvas, máskor úgy figyeli a táncjátékot, mintha valóban a régi képek elevenednének meg előtte, mégis az ember azon kapja magát, hogy oldalra sandít: „vajon ő mit szól ahhoz, amit lát?”

Otto a jelenünkben, Anna, vagyis Sághy Alexandra, a múltban válik eleven mesélővé. Más nyelv az övé, a tánc nyelve, mégis olyan világosan és érthetően közöl, hogy nincs szükség azokra a szavakra, amik a kockás borító alatt lapulnak. A legnagyobb összhangban dolgoznak alá a táncosok, és dolgozik ő is a többiekért. Ezért is nincs a tapsrendben „hierarchia”, mindegy, hogy ki hol áll, egyformán fontos – közös a sorsa az alakoknak, közös az előadás, amit létrehoztak.

Az idő észrevétlenül szalad el, és csúszik át egy másik síkba. Mint ahogyan az előadásban is elakadó Otto Frank, akire a múlt árnyékaként húzódik rá a sötét…

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>

A könyv története

Mindenkinek van egy története. Neked is. Nekem is. A testrészeknek is. Tóth Krisztina 2011-ben megjelent könyvében, a Pixelben ezeket a kis történeteket, anekdotákat meséli el, olykor humoros, groteszk, vagy épp elgondolkodtató formában.

A képlet egyszerűnek tűnik: adottak a testrészek, érzékszervek, amik mellett egyfajta körítésként ott áll egy történet, összekapcsolva megannyi életképet. Ugyanakkor mégsem ennyire egyértelmű, hiszen úgy, ahogy mi is érintkezünk egymással, a történet szereplői is lépten-nyomon felbukkannak egy másik történetben, hol főszereplőként, hol pedig egyszerű járókelőként, ha úgy tetszik: statisztaként. Néha időt és teret ugorva, egy korábbi szereplő későbbi életébe is bepillantást nyerhetünk.

A történetek pikantériáját az adja, hogy Tóth Krisztina a legátlagosabb élethelyzeteket veszi górcső alá, szembesítve minket saját valóságunkkal, mégis érdekelni tud minket a szeretőjét rejtegető férj, vagy a megkeseredett harmincas nő, aki egy sértődés miatt nincs beszélő viszonyban az apjával, vagy éppen a tanárnő, aki jobb híján a férfi mosdóba megy be pisilni.

Az írónő bátran nyúl olyan témákhoz, mint a homoszexualitás, vagy a szüzesség elvesztése, a migráció, és meglepő őszinteséggel mesél azokról az emberekről is, akik elvesztették az önmagukba vetett hitüket, és csak sodródnak az élettel. Nyíltan reflektál tehát a minket körülvevő világra, gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön az egész polgárpukkasztásnak. Ezt úgy éri el, hogy szereplőit más országba helyezi, más nemzetiségűnek állítja be, mégis a magyar valóságot véljük benne felfedezni. Máskor elbagatellizálja a szituációt, elrajzolja a karaktert, vagy nézőpontot vált egy pillanat alatt.

Nem vág rögtön arcon a saját valóságunkkal a könyv elején, sőt, már-már groteszk hatást kelt a kisfiú, aki mégsem az, hanem kislány, de tudjuk, hogy ugyanaz a gyerek, hiszen mindkettőnek rövidre vágott körmei vannak. Gondolatfolyamokat indít el, néhol megpihen, csapong, máskor következetes és egy irányba tart, akár a saját elménk.

Karakterei nem kidolgozott figurák, de nem is kell, hogy azok legyenek, mert a tipizálás elegendő ahhoz, hogy megteremtsük magunkban a tanárnőt, a társkereső-szolgálat pénzsóvár közvetítőjét, vagy éppen a világban kallódó, helyét nem találó fiatal fiút. 

Talán éppen ezért, mert nem lényegesek az egyéni karakterek, Tóth Krisztina kevés névvel dolgozik, ráadásul többségében teljesen átlagos keresztnevekkel. Akkor nevez el valakit, ha muszáj, vagy ha a figura másik „jelenetben” is feltűnik majd. Már-már azt is mondhatnánk, hogy a névválasztások éppoly esetlegesek, mint az elnevezések maguk.

Amivel megfog és ott tart minket, az a narráció. Néha egészen belebújik egy-egy karakter bőrébe, máskor felülről mutatja meg nekünk az egész szituációt. Sőt, szinte állandó jelleggel reflektál önmagára, kijavítja a saját „bakijait”, máskor egy-egy előreutalás közben „leállítja” magát, és visszakanyarodik az eredeti gondolatmenetre, ezzel tartva fenn az érdeklődést.

Tóth Krisztinát nem lehet egybefüggően olvasni. De Tóth Krisztinát olvasni kell. Mert elgondolkodtat, meghökkent, tabukat dönt, élettörténeteket mesél. Rólad. Rólam. A testrészekről.

Olvass tovább >>>

„Tudod mit? Igazad van!”

Az olaszliszkai bemutatásával nagy fába vágta a fejszéjét a Katona József Színház. Nem csupán azért, mert olyan közelmúltban történt eseményt dolgoz fel, amely ma már az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok ellenére is fogalommá vált, hanem azért is, mert olyan témát dolgoz fel, amiből már a kezdetektől etnikai és politikai kérdést csináltak.

Természetesen nem lehet ennyire végletesen szemlélni az eseményeket, mindenesetre tény, hogy az előadásban e két momentum – ami mondjuk ki, Magyarországon tabu – szerepet kell, hogy kapjon. Hogy tabudöntögetés volt-e az előadás célja, korképet, görbe tükröt akar mutatni, vagy esetleg társadalomkritikát megfogalmazni – ezt nehéz megítélni. Annyi azonban tény, hogy általánosít. A lincselésről. És rólunk.

Fotó: Marjai János

2006. október 15-én Szögi Lajos két lányával Olaszliszkán ment keresztül, amikor véletlenül elsodort egy roma kislányt. A kislánynak, Kittinek, semmi baja sem lett, sőt, később kiderült, hogy hozzá sem ért az autó, azonban a családja az anya uszítására agyonverte a férfit. Az esetet végignézte Lajos két gyermeke, Emese és Zsófi is.

Borbély Szilárd mesterien nyúl a történethez – az emlékezés felől mutatja be a tragikus eseménysort, beleszőve egy kicsit saját magából. Ezzel megteremti az emlékezés többdimenziójúságát. Látjuk a régieket, a kar mint az emlékek hordozói narrálják végig az előadást – akár egy görög tragédiában – és kapunk egy szeletet magából a szerzőből is: párhuzamot von saját élettörténetével. Máté Gábor, a darab rendezője úgy tálalja a drámát, ahogy Borbély megírta, kiegészítésként csak annyit tesz hozzá, hogy konkretizálja a szenteste történteket, amely eredetileg csak homályos utalásként volt jelen.

Egy megtört ember a színen. Olyan kabátban, amiben az egyik fotón Szögi Lajos is látható. Mesélni kezd, bizonyos Ilonáról és Mihályról, a szüleiről, akiket karácsonykor megtámadtak, és brutálisan megöltek. Távolságtartóan beszél, mint akitől idegen a történet, mégis, ahogy ül a félhomályban, a szemüvegével játszik, vagy éppen a földön mutogatva magyaráz magának, tudjuk, hogy róla szól. Róla is szól. Úgy lényegül át háromgyerekes tanáremberré, és lép át a saját másik valóságába, ha úgy tetszik jelenébe, hogy nincs szükség narrációra. Egyszerűen elfogadjuk, hogy a következő pillanatban ott ül mellette két lány.

Azt viszont már kevésbé, hogy a két „gyerek” – akik mindketten legalább a húszas–harmincas éveikben járó színésznők – eljátsszák, hogy kicsik. Mészáros Blanka esetében kicsit egyszerűbb a dolgunk, mert gesztusaiban visszaidézi bennünk 14-15 éves önmagunkat, tehát hitelesen formálja meg az unatkozó, lázadó, szüleivel szembemenő kamaszt, azonban Pálmai Anna szerepe már nem ennyire egyértelmű. Mentségére legyen, hogy felnőttként eljátszani egy ötévest önmagában majdhogynem lehetetlen feladat, ugyanakkor pont az e tekintetben való hitelességre törekvés teszi az egész helyzetet majdhogynem saját maga karikatúrájává.

Ebből az elbagatellizált ábrázolásból visszahúz minket a történetbe egy kis koccanás, a kislány el(nem)ütése, és a cigányok megjelenése.

Fotó: Marjai János

Az előadás a tárgyalásig bátran játszik a helyszínek és az idő összemosásával, létrehozva egyfajta semleges teret, ami a bíróságon konkréttá válik, a történetmesélés lineárissá, az elbeszélésmód tényszerűvé. Elhangzanak ugyan a politikát és az etnikai hovatartozást firtató tételmondatok, azonban a darab okosan kitér az elől, hogy állást foglaljon, pro és kontra érveket felsorakoztatva áthárítja a nézőre az ítéletalkotást. Ezáltal viszont nem tudja teljes mélységében kitárgyalni a kérdéseket, amiket felvet.

Furcsa kettősség van jelen a tárgyalóteremben. A néző önkéntelenül is nevet a Vádlott (Tasnádi Bence) vallomásán, pedig szó sincs humorról. Csak egy emberről, aki igyekszik hárítani, aki nem fekete-fehér, hanem miközben megrúgott egy „magyart”, a saját társait még a szorult helyzetben is menti. Azért nevetünk, mert az egész monológ egyszerűen emberi.

Fotó: Neményi Márton

Amíg a család utazik – ennek leképezésében nagy segítséget jelent a kivetítő, melyen végigkövethetjük az utat Olaszliszkáig, illetve a településen keresztül – kapunk egy harmadik olvasatot, amely szintén Borbély világát idézi vissza. Egy turista (Haumann Péter), kamerával a kezében, a zsidóságot kutatja, a temetőt keresi. Pontosabban talán valójában mégsem azt, inkább válaszokat, amiket senki nem tud megválaszolni, mert mint az az előadásban is elhangzik: végső soron mindenkinek igaza van. Ő és a rabbi találkozása magasabb szintre emeli az esetet, kivetíti mindenkire: nemzet, nemzetiség nélkül egész Magyarországra. Végül ők mondják ki a végső konklúziót: ott állnak a sírok, a zsidók mindent láttak, tudják mi történt. De már nem mondhatják el, mert halottak. Tehát a teljes igazság soha nem fog kiderülni, az jótékonyan feledésbe merült.

A történet, a szöveg, és Fekete Ernő (Áldozat) játéka önmagában elég lenne ahhoz, hogy a darab magába szippantson, gondolkodtasson, láttasson. Erre azonban még ráerősít a zsidó, cigány és magyar motívumokkal átszőtt zene, ami olyan mesterien kúszik be az előadásba, hogy csak akkor érezzük a hatását, amikor hirtelen csend lesz.

Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett (ami Cziegler Balázs díszlettervező munkáját dicséri), mely megásott sírhelyként emelkedik fölénk, félig elfedve a múltat: háborúkat, korokat, embereket. Az utolsó jelenetben még visszatér az Áldozat a sírgödörbe, hogy eltűnjön a felejtés vagy az emlékezés homályában.

Olvass tovább >>>