2015. március 10., kedd

A véletlenek játéka

Könnyed, kellemes délutánt ígért a Duna Palota Murray Schisgal: Szerelem, ó! című darabjával. Pedig nem volt ez más, mint kemény dráma, olykor nevettető abszurd humorral, máskor velőig hatoló kendőzetlen igazságokkal.

Miről is van szó? Adott két férfi, akik régen a legjobb barátok voltak, aztán a sors úgy hozta, hogy elváltak útjaik. Milt sikert sikerre halmozott, ellentétben Harry-vel, akinek minden lépése kudarcra van ítélve. És ott van persze Ellen, Milt felesége, aki kétségbeesésében, hogy tartozzon valahova, észre sem veszi, hogy férje bár látszólag sikeres, mégis szenved, és szabadulna a kötöttségből egy új kaland miatt. Harry eljut oda, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Különös, hogy a három ember pont akkor keresztezi egymás útját, amikor látszólag már nincs kiút a bajból. Megoldást keresnek, a szerelmet hajszolják, és ki-ki a maga módján ráébred a hibáira.

A három szereplőben megvan minden, ami minket is foglalkoztat, ami hozzánk is kapcsolódik. Hiszen mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor úgy gondolja, hogy semmi sem sikerül, mindent elront, vagy éppen a külsőségekkel próbál súlyos problémákat kendőzni. Harry, Milt és Ellen is ilyenek. Típusfigurák, de nem tipikus értelemben.

Harry (Magyar Attila) – akivel először találkozunk a darab elején – két ballábas karakter. Rosszul öltözött, egykedvűsége, furcsa mozgása nevetésre késztet. Levelet ír. A néző ül, várja, hogy mi sül ki belőle: aztán rádöbben, hogy egy haláltusát lát. Egy megkeseredett ember utolsó vergődését, aki mindjárt leugrik a hídról. Aztán mégsem.

Mégsem, mert megjelenik Milt (Hajdu Steve), Harry tökéletes ellentéte, a feltört „kukázó”, aki megmenti. Legalábbis ezt hisszük. Merthogy Milt pofon vág minket a saját valóságunkkal, azzal a felszínes kicsinyességgel, amiben élünk. Azt a világot mutatja meg nekünk, ami a mindenki valósága, nevezetesen, hogy egy márkától, egy finomabb anyagú ruhától te mindjárt több, mindjárt más vagy.
Milt is a híd szélén áll, hol képletesen, hol szó szerint. Véletlen? Semmiképpen nem és mégis mindenképpen. A véletlen az, ami a darab mozgatórugója, véletlen találkozások, véletlenül, de jó ritmusban kimondott valóságok mozgatják a világukat és vele együtt a miénket is.

Magyar Attila Harry-ként az elején – talán szándékosan, talán nem – nem is tud felnőni a feladathoz, hogy méltó „ellenfél” lehessen Harry, vagyis Hajdu Steve számára. Kétségbeesetten fulladozik, kapaszkodót keres. Aztán egyszer csak a darab közepén bántóan üres lesz nélküle a színpad. A hullámzás azonban nem csak az ő sajátja, ahogy a híd alatti elképzelt folyó, úgy hullámzik a darab is, hol tudunk vele menni, hol pedig egy sekélyebb részen beleragadunk az üledékbe.

Gallusz Nikolett és Magyar Attila (forrás: www.jasznaplo.hu)

Ebben a zűrzavarban a törvényszerű az lenne – már ha egyáltalán van értelme törvényszerűségeket keresni itt –, hogy a nyugvópont a nő, mint ahogy abban egyet is ért a két férfi: a szerelemért éri meg élni. Csakhogy Ellen (Gallusz Nikolett) maga is küzd a démonaival, és ahogy a két férfi játékszerévé válik, úgy lesz ő is egyre kiszámíthatatlanabb. Olyannyira, hogy őrületében egy ízben dalra is fakad. Kell ez a dal, nem törvényszerűen a darabnak, inkább Nikolettnek, aki ezzel tudja beteljesíteni a karaktert. Nem hiába, a zenés színházi világból érkezett, és bár a próza számára nem új, mégis inkább kitekintés, tehát nem ér minket meglepetés, hogy ebben találja meg a biztos talajt. Játéka ettől a pillanattól kezdve következetes és kevésbé csapongó.

Ő is, akárcsak két játszótársa, megjárja a maga kálváriáját, és bár Ellen is beszáll a „kinek rosszabb az élete” versenybe, amit a férfiak egész előadás alatt űznek, végső soron végig maga elől menekül. A darab tragikuma is ebben rejlik: a saját kicsinyességük, önsajnálatuk és szeretetéhségük miatt a szereplők képtelenek megtenni a jobb élet felé vezető lépést.

Gallusz Nikolett, Hajdu Steve, Magyar Attila (forrás: www.debreceninfo.net)

Mitől válik mindez komikussá? Attól, hogy az ember eredendően képes magán nevetni, ha kívülről szemléli a saját életét. Attól, hogy az abszurd helyzetekben a komoly dolgok eltörpülnek a kicsinyes csatározások mellett. Attól, hogy évtizedek távlatából is végtelenül és visszavonhatatlanul mai.

Akik vasárnap megnézték az előadást tehát nemcsak egy kellemes délutánt és egy szép nőnapi ajándékot kaptak, hanem valami sokkal mélyebb, örökérvényű igazságot, ami a túlzó díszletek és felesleges kellékek nélkül pontosan azt tudta közvetíteni, amiért évtizedek óta ennek a darabnak újra és újra helye van a világ színpadain. És ez nem véletlen.

Írta: Vass Antónia

 
biz.