A különböző feldolgozások reneszánszukat élik az online publikáló írók
körében, így nem csoda, hogy a papír alapú könyvek esetében is bele-belefutunk
egy, már népszerű történet továbbgondolásába. Pontosan ilyen szeretne lenni Anna Sheehan: A long, long sleep – hosszú
álom című regénye is, amely 2013-ban jelent meg a Könyvmolyképző Kiadó
gondozásában.
A szerző egy másodpercig sem
titkolja, hogy Csipkerózsika meséjét használja mankóként a történet során, és
azt igyekszik elmesélni, hogy mi történt, miután Csipkerózsika – aki a
felrajzolt alapján inkább csak szimplán Rózsa – egy távoli jövőben, a XXI.
század emberén is túlmutató korban ébred.
A főszereplőnk – mily meglepő –
Rose, a dúsgazdag UniCorp vállalat egyetlen örököse, aki rendelkezik az
antiszociális emberek minden elképzelhető tulajdonságával. Zárkózottsága,
zavartsága és sutasága, mint az a regény közepe táján ki is derül, nem pusztán
a frusztráltságból ered, ezért egyszerre válik szimpatikussá és ugyanakkor
zavaró jelenséggé is. Mivel az ő szemszögéből látjuk a történetet, kevésbé
érezzük, hogy milyen furcsa ő a többiek számára, ennek pedig egyetlen oka van:
Rose nagyon gyorsan alkalmazkodik.
Ez a simulékonyság pedig az írónő
részéről olykor logikai bukkanókat eredményez, mint például Rose Sötét Korszakról
való tudása. Egyik pillanatban úgy emlegeti, mintha csak az olvasó nem tudna
semmit, másik pillanatban pedig kirohan a tanteremből, mert képtelen bármilyen
információt befogadni a kihagyott 62 évből, amit átaludt.
A környezete a lányt a
látszólagos felhajtáson túl teljes érdektelenséggel és teherrel kezeli, ami
meglepő, sok esetben illogikus lépéseket von maga után: szinte azonnal újra
iskolába kell járnia, és onnan folytatnia, ahol abbahagyta, a nevelőszülei
muszájból vannak vele, a barátairól sorra derülnek ki furcsábbnál furcsább
dolgok. Ettől kap az egész történet valamiféle groteszk színezetet.
A karakterek mindezek ellenére
nagyon élethűre lettek rajzolva. Az írónő nem él a Young Adult könyvek
kliséivel, nincs mindent elsöprő, első látásra szerelem, sőt, a hagyományos
szerelmi kapcsolat nem is jelenik meg. a karakterek ilyen szempontból kicsit
éretlennek tűnnek. Ez csupán Rose szemszögéből nézve tűnik logikusnak, hiszen a
többiek mind tapasztalt fiatalként/öregként vannak ábrázolva, tehát nem törvényszerű
a logikátlan döntések sorozata. Ezzel nem hozza magát Sheehan abba a
kellemetlen helyzetbe, hogy az egész regény visszacsússzon a mai világ
szintjére, és a felépített bolygóközi birodalom a darabjaira essen. Mindezek
eredményeképpen Xavier, a régi szerelem válik a legizgalmasabb szereplővé.
Misztifikált karaktere a cselekmény előrehaladtával csak egyre titokzatosabbá
válik, mégis Rose elbeszélése nyomán a regény egyik legszerethetőbb személyét
kapjuk. Nála csupán Otto egyszerre esetlen volta, és mégis kivételes
intelligenciája az, ami bájossá teszi a fiú ábrázolását.
A regény eleje bevallom,
meglehetősen megijesztett. Vontatott volt, és olyan erőteljesen próbált
ragaszkodni a Csipkerózsika-történethez, hogy félő volt, nem csupán egy rosszul
másolt sablontörténetet kapunk, hanem egyenesen átcsúszunk a fanfiction
kategóriájába, és a könyv pusztán elvesztegetett órák halmaza lesz. Ráadásul
bizonyos elemek rendkívül kiszámíthatóak, bár alaposabban megnézve, ezek
szükségszerű „kikapcsintások” a cselekmény továbbvitele szempontjából.
Szerencsére azonban belépett a
képbe Otto, és megmentette az olvasót és a történetet. Ugyanis a „nagyon kék”
fiú hatására a felépített világ elkezdett élni, a cselekmény pedig el mert
rugaszkodni a biztosnak hitt talajtól. A „fényember” megjelenésével pedig egy
krimi-szálat is kaptunk, így gyakorlatilag minden olvasói réteget megszólít a
könyv.
Írta: Vass Antónia
"Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk." - Henri-Frédéric Amiel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése