Hírnévbe zárt valóság

Ritka, hogy egy színház évad végére időzít egy bemutatót, ám nem csak emiatt volt érdekes a Budapesti Operettszínház Fame című musicalje.

A darab magyarországi viszonylatban közel húsz éves múltra tekint vissza. A darab különösen aktuális, hiszen bizonyos aspektusai párhuzamba állíthatók a tévében futó tehetségkutatók világával, és az ehhez kapcsolódó torz képpel, ami az emberek fejében kialakult.

A történet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a darab karakterei végletekig sarkított figurák, viszonylag kevés mód van a jellemek árnyalására. Ezek a prototipikus figurák úgy tudnak mégis hitelesen mozogni a köréjük rajzolt világban, hogy a nézőnek azt az oldalukat mutatják meg, amit látni akarnak: a művész vagy fanatikus karrierista, vagy drogozik és iszik, illetve törvényen kívüli és lázad, rosszabb esetben ez mind egyszerre. Mindenkihez eljut, a kétségek között őrlődő fiatal pályakezdőktől a már tapasztalt „nagyöregekig”. Jutalomjáték ez a színészeknek, hiszen valahol, közvetve, magukat alakítják.

A darab nem akar nagy igazságokat puffogtatni. Szórakoztató akar lenni, némi – nem túl mélyen rejlő – tanulsággal, és ennek a feladatának eleget is tesz.

Az előadás során egy művészeti iskola mindennapjaiba csöppenünk, és be is vonzana a fülbemászó zene, a lendületes tánc, ám valami miatt az első percekben kívül rekedünk. Az amerikai oktatási rendszer más, így szükségszerűen az ottani közösségek is mások. Ezt pedig – bár a rendező, Somogyi Szilárd részéről kísérlet történik rá – nem lehet kiküszöbölni. A nagy amerikai iskolai életet behozni azért nem szerencsés, mert az itthoni néző nem tud vele azonosulni, a magyar gyakorlatban alkalmazott kiscsoportos műhelymunka pedig túl intim a nagyszínpadhoz.

Volt szerencsém látni a Fame-et még 2007-ben egy vizsgaelőadás keretein belül, szintén Somogyi rendezésében, annak az előadásnak – talán pont a közelsége révén – sokkal inkább megvolt a maga ereje, sokkal inkább érezhető volt a küzdeni akarás. Ebben az előadásban én a „Kemény munka, sok áldozat és harc” felkiáltást az előadás kezdetén még csupán a fantasztikusan megkomponált, látványos táncokon értem tetten.

Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, és kirajzolódtak előttünk a karakterek, valahogy az egész át tudott fordulni a szereplők irányába, az egész már nem az iskoláról, nem a sztárságról szólt, hanem hogy hogyan is lépjünk át magunkon, hogyan váljunk azzá, amik lenni szeretnénk úgy, hogy közben ne veszítsük el magunkat. – igen, ha meg kellene fogalmaznom egy mondatban, hogy nekem mit jelent ez a Fame, azt hiszem, ezt.

Nem a gyerekek, a növendékek az egyetlenek, akiknek meg kell küzdeniük a saját démonaikkal, a tanárokat is ugyanúgy foglalkoztatja ez a kérdés. Az álmairól lemondani kénytelen Miss Bell és az örök maximalista Miss Sherman ellentéte világosan rajzolódik ki a szemünk előtt, majd egy dalban csúcsosodik ki. Auksz Éva (Miss Bell) és Szulák Andrea (Miss Sherman) jó párost alkot a színpadon, és bár utóbbinak hangilag gondjai akadtak néhol, főként a szólódala magasabb részeinél, mégis meg tudott élni. Ez főként annak köszönhető, hogy egyikőjük sem akarta a karakteréből kilépve a másikat lenyomni, épp ezért maradtak egyenrangúak. Kimondott és kimondatlan csatározásaikba csendesen surran be egy harmadik tanár, Mr. Myers (Németh Kristóf), akiről egy közhellyel élve azt mondhatnánk, hogy „keveset szól, de ha mégis, az üt.” Olyan finoman és észrevétlenül mozgat szálakat, hogy habár jelenléte nem okoz feltűnést, hiánya azonban minden bizonnyal Tyrone (Szabó Dávid) helyzetére.

Bár a darabnak nagyrészt egyenrangú szerepekkel találkozunk, Tyrone mellett kiemelkedik Carmen (Gubik Petra) is. Azonban míg Tyrone őrlődése hiteles és következetes, Carmen sorsa már-már előre elrendelt. Törvényszerű, hogy Carmennek el kell züllenie, és a visszatérés után már az is egyértelművé válik, hogy a végjátékban meg kell halnia. Sajnos ezt Gubik Petra is tudja, nem is törekszik nagy ívű karakterformálásra. Pedig a lehetőség meglenne benne és a karakterben is: egy sztárságra éhes lány, aki megjárja a poklot, amiből aztán utolsó erejével megpróbál kimenekülni, de nem sikerül. Nagyjelenetéhez kap egy jól komponált – ám meglehetősen nehéz – dalt, ami pont odáig fokozza az izgalmakat, hogy magyarázat nélkül zuhanhatna a mélybe. Mégiscsak ülünk, és én azon izgulok, hogy kijön-e a végén az a hang, és hogy tűnik el a felfüggesztett hídról.

Tyrone kálváriája szép. Néhol talán kicsit túldramatizált, máshol túlmagyarázott, de következetes, és orosz akcentusa csak fokozza a kívülállóságát.

Nem csak Tyrone-nál vannak kisebb „túlkapások”, bizonyos jeleneteknél soknak éreztem a látványt, kevésnek a tartalmat. Ilyen például a Művész-szám közbeni felemelkedés, vagy a gyönyörű finálészám után címadó dalra táncra perdülő sárga taxi.

Annak ellenére, hogy ezek a hatásvadász momentumok elhagyhatóak lennének, látvány tekintetében nem lehet okunk panaszra. A díszletet erősítő háttérvetítéseket jó érzékkel alkalmazzák, tökéletesen illeszkednek a jelenetek túlfűtött, pörgős, vagy éppen érzelmes jeleneteihez.

A Fame jókor találta meg a színházát, a színház jókor találta meg a darabot, minden további szőrözés már felesleges belemagyarázás.

Írta: Vass Antónia

Fotók: operett.hu

Olvass tovább >>>

Önmagunkkal szemben

A Szputnyik Hajózási Társaság heilbronni Katicája a POSzT-on.

Kettéosztott színpad, két asztal és másfél méter a játéktér és nézők között. Ennyi jut a Szputnyik heilbronni Katicájának. Mégsem érezzük, hogy túl kevés, vagy túl sok lenne. Pont jó, pont itt jó.

Furcsa és megfoghatatlan légkör lengi be a pécsi kamaratermet, ünnepi és egyben szívfacsaró. A bent ülők és a bejutásra várók fojtott izgalommal várják az előadást, mert ez az utolsó. Nem csak darabtemetés, nem csak egy évad végi lezárás. Ez a Szputnyik Hajózási Társaság, egy korszak vége is.

Először a hangulat fog meg, a helyzet, a vergődés, amiben Katica (Kurta Niké) képes lenne a mártíromságra. A fejük fölött ingázó lámpa a vallatóterem félhomályába von. Egy pillanatra Katica is lejön közénk – nézők közé – kívülről szemlél. Az egész álomkép, mint ahogy ezt csukott szeme sejteti is.

A szerelem nem tiszta, nem egyértelmű, nem is tud az lenni, csak vágy Katica részéről, tagadás Friderick, Sugár grófja oldaláról. Hogy miből következik az ellenállás, és mi hajtja Katicát, hogy mindent eltemetve a gróf után menjen, nem tudjuk. Nem is kell, hogy tudjuk, mert nem egy klasszikus lovagdrámát látunk. Egymással szembenálló hús-vér alakokat, akik mind küzdenek a céljaikért, ki elbukik, ki győz, ki értelmetlenül menetel.

Katicával szemben Thurneck Kunigunda (Bach Kata) áll – gondolhatnánk, és a rendező, Kovács D. Dániel erre módszeresen igyekszik is ráerősíteni azzal, hogy Katicát tiszta fehérben, Kunigundát pedig feketében látjuk végig. Ám ez csupán belemagyarázás lenne, mint ahogyan azt fejtegetni is, hogy a fehér itt a tisztaságot jelképezi-e, a fekete pedig a romlottságot. Katica ugyanis végső soron egyetlen emberrel hadakozik, az pedig saját maga. Saját önös érdekeit, saját vágyát kellene legyőznie ahhoz, hogy a kezdeti álomképből – képletesen vagy valójában – kitörhessen, és az elrajzolt világ helyett, amit az egyszerű, ám mégis sokatmondó fényjátékokkal az előadás elénk tár, meglássuk a rozoga asztalt, a kopott ruhákat, a lecsupaszított valóságot.

Ez a hadakozás végső soron akkor teljesedik ki, amikor a lány fizikailag is levetkőzik. A megnyilatkozás naturális, mégsem zavaró, nem érezzük idegennek, szükségszerű következménye és utózöngéje a lelki túlfűtöttségnek. Egyben mutatja azt is, hogy minden előttünk zajlik, nincs a néző számára rejtett pont. Ezzel a gesztussal ügyesen álcázza az előadás azt a hiányosságát – ha egyáltalán hiányosságnak nevezhető, és nem szándékolt dramaturgiai lépésről van szó –, hogy a főbb szerepeken kívül sok esetben egy ember játszik több karaktert. Hatalmas feladata van itt Szabó Zoltánnak, aki egymaga birkózik meg kilenc szereppel, hozzá kell tenni: bravúrosan. Sem színészileg, sem színpadképileg nem egyszerű megjeleníteni ezt a változást, hiszen Szabó sok esetben magával beszélget. Hogy további színészek hiányát nem érezzük, nagyrészt az ő színészi játékának és a rendezés összehangoltságának köszönhető. A hatásos hangeffektek – a kilőtt nyíl, a lesújtás hangjai – erősítik és segítik a jelenetet, ami talán így még befogadhatóbbá válik, mintha követve a naturalista ábrázolásmódot, a tényleges harcot láttuk volna.

A jelmezek hangsúlyos, hétköznapi, mai kort idéző ruhák. Afféle modern áthallás ránk, XXI. századi emberekre. A kettős – vagy többes – szerepet játszók előttünk lényegülnek át, a színpad szélén, és nem a takarásban öltöznek. Hogy ezt mi a székünkben ülve természetesnek vesszük, és nem vonja el a figyelmünket, abban nagy szerepe van az előbb említett nyitottságnak, vagy el nem rejtettségnek.

A heilbronni Katica jó előadás volt. A Szputnyik Hajózási Társaság jó csapat volt. Ezzel az előadással, ezekkel a színészekkel, és Kovács D. Dániel rendezésével méltó módon búcsúztak.

Írta: Vass Antónia

Fotók: 7ora7.hu, poszt.hu

Olvass tovább >>>

Tündérkert bukása

Történelemszilánkok Erdélyről.

A magyar történelem egy szeletének színrevitele nemes dolog, fontos része a nemzeti öntudat alakulásának. Az idei POSzT pedig valahogy úgy alakult, hogy sok apró morzsát kaptunk ezekből a szeletekből. A Miskolci Nemzeti Színház Erdély – Tündérkert című előadása is ilyen morzsa akart lenni, de elporladt a fesztivál nagyszínpadán.

Sejtelmesen megvilágított tér, tömör, szögletes tömbök, melyeket lépcsők kötnek össze, és amelyek kiválóan alkalmasak a tér többfunkciójú voltát megerősíteni, és amelyeket mennyezetről lelógó láncok zárnak körbe. A színpadkép pazar, az ember komolyan hiszi, hogy élvezni fogja az előadást. Aztán amikor a forgó elindul, és először találkozik ez a tömbös szerkezet a lánccal, a néző felmordul. Mert hiába látna remek színpadi játékot, hiába van minden érzékszerve kihegyezve arra, hogy ne vesszen el a történelmi események rengetegében, a percekig himbálózó lógó díszletelemen kívül másra nem tud figyelni.

Tulajdonképpen ha csupán ennyi lenne a Tündérkert hibája, legyintve megbocsájtanánk, hiszen ezt a darabot nem erre a színpadra tervezték, minden további nélkül elképzelhető, hogy nem tudták átintegrálni a pécsi térbe. Azonban valamiért a világítástervező, a színészek, és a változászene készítői úgy gondolták: fel kell sorakozniuk a díszlet mögé.

A fények nem akarnak újat mondani. Az egész világítás azt a célt szolgálja, hogy a színpadi jelenetet erősítse, illetve segítsen megtalálni a megfelelő fókuszpontokat. Ezzel szemben nem is egy alkalommal találkozunk olyan megoldással, ami ellentmond minden ésszerű döntésnek. Ilyen logikátlan lépés volt például, az adott szereplőt hátulról megvilágítani– vagyis, hogy egészen pontosak legyünk: a háta mögé világítani. A magyarázat ez esetben kétféle lehet: vagy azt szerették volna elérni, hogy az illető sziluettjét lássuk, vagy a színész rossz helyre állt. Ez utóbbi azért zárható ki majdnem teljes bizonyossággal, mert a jelenség az est folyamán többször megismétlődött, a színpadon álló játszónak pedig minden bizonnyal érzékelnie kellett volna a hibát és a következő jelenetben korrigálnia – ennyi alkotói szabadsága neki is van. Maradt tehát az első megoldás, a sziluett, ám ez esetben sem éri el célját a fény. Az árnyalak ugyanis nem alakul ki, a néző meg hunyorog, legfőképpen azért, hogy kivegye a feketébe vesző arc vonásait. De akár említhetnénk az éjszakai jeleneteket is, ahol olyan sötét volt a színpadon, hogy fontos momentumokat vesztettünk el.

A díszlet és fény eme össze nem hangolt játéka látványosan merev színészi játékot eredményezett. Olyan érzésünk lehetett, mint amikor színinövendékek először játszanak rendezői irányítás alatt. Szinte hallottam a fejemben a mondatokat: „állj diagonálba, hogy a közönség felé is fordulj, de a partnernek beszélj” – mert ugyebár régi berögződés, hogy a nézőnek nem fordíthatsz hátat) –, „miközben áthaladsz a színpadon, ne beszélj, mert a mozgás miatt elveszik a szöveg tartalma”, „ne lóbáld a kezed” és így tovább.

Ilyenformán az egész előadás statikussá vált, ugyanis a színészek rendre be is tartották ezeket az „utasításokat”. Álltak, mint a cövek, tökéletes színpadi kompozícióban, ha véletlenül úgy jött ki a mondat, hogy felemelték a karjukat, már-már ijedten csapták vissza az oldalukhoz. Mindenféle színészi cél nélkül mentek át a színpad egyik oldaláról a másikra, nem azért, mert karakterük indulatából következett volna, sokkal inkább azért, mert tudták: ott nekik jelenésük lesz tíz másodperc múlva, vagy kigyullad egy reflektor azon a ponton, ahol állnak.

Ha már az indulatnál tartunk, különös módon az összes szereplő igyekezett a másikon hangban túllépni, ahelyett, hogy gondolatokat közvetített volna. Ez sok esetben azt eredményezte, hogy azt a karaktert éreztem erősebbnek, amelyik hangosabb volt, és ilyenformán könnyebben tudtam igazat is adni a jobb hangi adottságokkal megáldott színésznek, holott a nagymennyiségű szöveg, aminek megtanulása és főképp hiteles előadása egyébként komoly és dicséretre méltó színészi munka, egyre inkább háttérbe szorult. Ez alól kivételt képez Görög László, akinek Pázmány-monológja az est egyik legmegrendítőbb és legemlékezetesebb színpadi pillanata volt. Mint ahogyan Märcz Fruzsina Évuskája is figyelemreméltó. Azonban míg Pázmány helye és szerepe tökéletesen kirajzolódott, Évuska alávetettsége, szembe nem szállása tisztázatlan, az előadás átsiklik felette és a szál elvarratlan marad. Ugyanúgy a dramaturgia hibájának róható fel az álomképben való megszólalása is: egyértelműen gyengíti Fruzsina játékát és színpadi jelenlétét.

Sem a rendező, sem a színészek nem tudtak mit kezdeni a jelenetváltozással. A változás-fények olyan formán világították meg a színpadot, hogy minden jelenetváltás az előadás szerves részévé vált, a néző mindent láthatott. Ennek azt az abszurd helyzetet kellene eredményeznie, hogy ezeket az átkötéseket a színészeknek „karakterből” kellene megoldania, vagy legalábbis törekednie rá. Ezzel szemben ők ennek a tökéletes ellentétét valósították meg, olyannyira, hogy bizonyos jeleneteknél ezek a civil mozgások és a karakter megformálása összemosódott, és az alkotók olyasfajta kétségek közt hagytak, hogy nem tudtam: vajon szándékolt mozgásról van-e szó vagy nem. Gondolok itt arra, hogy a játszók nem egyszer szinte már a színpad elején ültek be a forgóba, vagy a leszúrt színésznő még a változásfény beadása előtt egyszerűen kisétált a színpadról. Mint azt említettem, ez lehet technikai probléma a másfajta tér, más színpad miatt, de mindenképpen zavaró, mindenképpen hibának hat és még a velőig hatoló zene sem képes elvonni róla a figyelmet.

Az Erdély – Tündérkert jó előadás lehetne, hiszen a tér, a fények és a kiváló színészek adottak hozzá. A gond csak az, hogy ebben a darabban e három nem képes egységben létezni.

Írta: Vass Antónia

Fotók: poszt.hu, eszak.hu

Olvass tovább >>>

Vitéz Mihály Szombathely után Pécset is elfoglalta

Székely Csaba Vitéz Mihályának sikere már megszületésének pillanatától töretlen. A szombathelyi Weöres Sándor Színház 2013-as drámapályázatának győztes darabját alig pár hónapja mutatták be, és máris meghívást kapott a POSzT-ra.

Egy nemzeti hőst bemutatni mindig rizikós, hiszen könnyen eshet a rendező abba a hibába, hogy túlontúl felmagasztalja, netán abbéli buzgalmában, hogy ez ne történjen meg, túl nyers, túl hétköznapi figurát farag a karakterből. A határvonal nagyon keskeny és nem is mindig egyértelmű.

A használt tér itt egészen különleges: már-már egy alternatív univerzum, alternatív valóság képe tárul elénk, a sóval felszórt padló és a mennyezetről lelógó csövek, alkatrészek, rozsdás edények mind-mind függetlenítik a teret.

Merthogy ez a Vitéz Mihály nem az a Vitéz Mihály, pontosabban mégis, csak sokkal emberibb, sokkal megfoghatóbb alakban. Székely Csaba, valamint a rendező, Béres Attila, merészen nyúl a figurához, és jól teszi: humoros szóviccek, az megfoghatatlan tér – melyben a mennyezetről lelógó városnevek adnak iránymutatást – a humor eszközeivel közelíti meg az eseményeket. Mégsem beszélhetünk szimpla múltidézésről, nem akar történelmi iránymutatást adni, de azt sem állíthatnánk egyértelműen, minden áthallás ellenére, hogy a darab rólunk szól. Pedig valahol ott van Vitéz Mihály. Furcsa kettősség ez, amelyben a színészek bravúrosan mozognak, különösképpen Bajomi Nagy György Mihályként, vagy ha úgy tetszik: Misi királyként. Mondhatnánk azt is, hogy könnyű volt a dolga, hiszen egy hatalom- és haszonéhes kereskedőből lett véreskezű fejedelmet kell megformálnia, ami rengeteg játéklehetőséget ad, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hiteles játékhoz egy mélységeket megmutatni tudó ember szükséges. Bajomi ilyen ember. Hagyja, hogy mozgassák, hogy végül mozgathasson, így viszi az előadást a hátán. Viszi Mertz Tibor Petroszával, és Horváth Ákos Terminátorával. Előbbi makulátlan eleganciájával ellensúlyozza Mihályt, utóbbi pedig USB-ről programozható mivoltával áll szemben a fejedelemmel. És ha már beemeli a Terminátort mint elemet, az előadás aktualizál, a mára vetít, és nyíltan politizál. Így kerülhet a Német-Római Birodalomba megannyi Angela Merkel egy pórázon tartott Conchita Wursttal, a Terminátor embereinek Star Wars-dobolása, Sztanka asszony kedvenc sorozata a Vad Angyal, vagy éppen a mostanság szállóigévé vált „ha idejöttök, tiszteletben kell tartanotok a kultúránkat” mondat.

Szerepek tekintetében egyébként a standard sémát követi Székely Csaba darabja: adott a hős, az ő ellensége, az áruló, és hozzájuk közel álló, jó humorral megáldott csatlósok. Egyedül a női karakterek tekintetében vélek felfedezni némi hiányosságot. Az előadás ugyanis meglehetősen mellőzi őket. Egy ebben az előadásban villantani kívánó fiatal színésznő maximum a tényleges villantásig jut: vagy kurva, vagy féltékeny, lépten-nyomon megcsalt, szexéhes feleség lehet belőle. Sztanka asszony ráadásul még izgalmas karakterré is válhatna, ha konkrét szerepét, jelentőségét megindokolná az előadás, de gyakorlatilag biodíszletnek használják, Csonka Szilvia pedig hiába küzd, saját határait ő sem lépheti át.

Mint említettem, a rendezés ügyesen bánik a térrel, ebben az abszurd világban azon sem ütközünk meg, hogy a jelenetek közti változásban a színészek díszleteznek át, ugyanakkor ennek mégis van némi hátulütője. Mégpedig egy-egy bennfelejtett flakon, vagy egy sóba temetődő kard a színpadon, ami kizökkentően hat, és eldönthetetlen, hogy vajon azt éreznénk-e amatőrebb megoldásnak, ha a változás alatt gyorsan felvennék, vagy így, hogy a teljes második felvonásban oda nem illő módon zöldell a fehérségben a színpad közepén egy PET palack.

A fények is a látványt szolgálják, inkább sötét-világos hatásokkal játszanak, mintsem színekkel, ami így megadja a térnek azt a sterilséget, ami tértelenné teszi. Ezt a tértelenséget hivatottak ellensúlyozni a helységneveket jelző táblák, és a fel-felbukkanó Kárpát-medence térkép, amely azt az Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet jeleníti meg, amit Vitéz Mihály egy évre egyesített.

Merthogy Mihály bármilyen aspektusból nézve egy bukott emberből kreált nemzeti hős. Ennek ellenére az előadás nem törekszik rá, hogy ezt a bukást fókuszba helyezze, szinte már-már azt érezzük, hogy csak egy törvényszerű következmény, egy várható végkifejlet. 

Ilyen formán pedig, hagyományos értelemben vett katarzisról, feloldozásról – bár a záró színpadkép adná magát – nem beszélhetünk.

Írta: Vass Antónia

Fotók: wssz.hu, poszt.hu

Olvass tovább >>>

„A kultúra munka” - Interjú Szarvas Józseffel

A 15. Pécsi Országos Színházi Találkozón előtérbe kerülnek a színházi háttérszakmák, és ennek kapcsán számos szakmai beszélgetés zajlik a fesztivál ideje alatt. Balogh Tibor Színjátszók versenyben címmel egy átfogó szakmai kiadványt jelentetett meg. A könyvbemutató díszvendége Szarvas József színművész volt. A POSzT-ról, a következő évad szerepeiről és a jövő évben 10 éves jubileumát ünneplő Pajtaszínház és Galériáról beszélgettünk.

A POSzT nem ismeretlen az Ön számára, idén Balogh Tibor vendégeként van jelen a Színjátszók versenyben című könyv bemutatóján. Milyen kapcsolat fűzi a könyvhöz? 

Az egyik előadásunk, a Szentivánéji álom (Nemzeti Színház – szerk.) benne van a kötetben, a címlapon mi ketten vagyunk Nagy-Kálózy Eszterrel, ő mint Hippolyta, én mint Zuboly. Ez adta az ötletet, illetve innen jött a felkérés, hogy olvassak fel ebből a könyvből. Voltam már néhány alkalommal a POSzT-on, zsűritagként és színészként is, és nagyon szeretem ezt a fesztivált.

Miért lehet aktuális, miért van helye egy ilyen szakmai jellegű, átfogó kiadványnak 2015-ben?

A kritika, illetve maga az írás arra való, hogy egy pillanatot kimerevítsünk, megörökítsük, polcra tegyünk, emlékbe idézzünk. A színház a pillanat művészete, a színház addig él, ameddig a nézők el nem tapsolják magukat. Utána marad az élmény, az emlékezet, marad a róla való híradás. A kritikának van egy kultúraközvetítő szerepe is. Jó esetben egy kritika közvetít a néző és az alkotói szándék között. A kritikának nem lehet célja, hogy elriassza a nézőket, de elmondhatja a saját szubjektív véleményét az előadásról. A színházi fogalomban a jó és tetszik két különböző fogalom, a jó lehet bukás, a rossz pedig siker. A kritika tehát elmondja, mi tetszik és mi nem. Ehhez persze az kell, hogy a kritikus megszerezze az emberek bizalmát, és meg kell tartania a saját hitelességét. Én ebben a hitelességi dologban hiátust látok. Ez nemcsak szakmai probléma, de kultúraközvetítési dráma is. Talán azért van így, mert a kritika már nem érdekes. Viszont ha egy hiteles ember írja, akkor igen, és Balogh Tibor hitelességének fokmérője ez a könyv. Ez egy nagyon nagy felelősség a maga számára is. Nagyon szép könyv, fantasztikusan jól kidolgozott, érződik rajta, hogy akik csinálták, azok szeretik a színházat, szeretik a színészeket.

Mi a véleménye az idei versenyprogramról? Megnézi az idei versenyelőadásokat? 

Sajnos nem láttam őket és a POSzT-on sem maradok sokáig, de Budapesten megnéztem a Mohácsi testvérek előadását – az éppen nem megy versenybe (E föld befogad, avagy számodra a hely – szerk.) –, illetve még két előadást, a Brandot, és az Isten ostorát. Mindkettő nagyszerű és nagyon különleges színházi élmény.

Önt milyen új előadásokban láthatjuk a következő évadban?

Kaposváron kezdem próbálni augusztusban egy ír szerző, Conor McPherson A gát című darabját, annak játszom az egyik komoly és fontos szerepét, ez nagyon érdekes munkának ígérkezik. Érdekes dolog lesz számomra még, egy különös kaland – mindig is az – Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje, amelyben Balgát játszom, ha összeszámolom, immár negyedszer, most Vidnyánszky Attilával. Illetve játszom még a Cyranoban.

A következő évad más szempontból is mozgalmas lesz: 2016-ban ünnepli 10 éves jubileumát a Pajtaszínház és Galéria.

A Pajtaszínház életem nagy kalandja. Önerőből építettem Viszákon pajtából színházat, istállóból Galériát, majd ennek folyományaként 2009-ben létrehoztuk Viszákon az első Tündérkertet, melyben mentjük a Kárpát-medence gazdag gyümölcshagyatékának viszáki kultúráját úgy, hogy minden Tündérkertbe elmentett gyümölcsfának viszáki, illetve Viszákról leszármazott gyermekgondnoka van, és minden évben annyi gyümölcsfát mentünk be a kertbe, ahány gyermek az előző évben a faluban született.  Ez azért fontos, mert ahogyan pusztulnak a gyümölcsfáink, úgy sekélyesedik a kultúránk. Amit ma élünk, az a kulturálatlanság teteje. Amikor azt mondják „multikulti”, az azt jelenti nekem, hogy kulturálatlan, nincs gyökere, múltja, hite, közössége, családja. A szándékom az, hogy a „Tündérkert” kultúra- és hagyatékmentő gondolata erősödjön. A Pajtaszínház programja azokért és azoknak van, akik a Tündérkertben építkeznek. Tavaly kezdtük el a kemencekápolnánkat építeni, amelyben lesz egy közösségi tér, egy gyümölcsészetről szóló Bereczki Máté-kiállítás, illetve egy szabadtéri galéria, amit Tenk László festőművész barátomról Tenk-sétánynak neveztünk el. Ily módon a Tündérkert, a Pajta és a Galéria egy összekötő, egymásba fonódó, egymást feltételező organikus gondolat. Azt próbáljuk megjelentetni, hogy a kultúra földet, tájat, szokásokat örökítő munka. A művészet ennek leképezése, közvetítője, kötelezettje. A művészet lehet öncélú is, és attól még lehet jó, nívós és piacképes. A kultúrának gyökere van, ha nincs gyökere, az csak művészet. A Pajtaszínház és Galériába látogatók idén nyáron az „építés drámájában” találkozhatnak a Gál Tamás által létrehozott CSAVAR Színház Nagy László estjével, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem Athéni Timonjával Hegedűs D. Géza főszereplésével. Remélhetőleg a Yorick Színház fogja bemutatni Sebestyén Abával a főszerepben a Szeretik a banánt, elvtársak? című egyszemélyesét, valamint egy Hobo koncertet, illetve egy GÓBÉ-előadást is láthat a közönség. Atlasz Gábor festőművész kiállításán az Etnofon együttes fog koncertet adni, emellett pedig Július 19-én egy egész napos bál lesz a kemencekápolna megnyitásának alkalmából.

Kaszás Attila szellemisége hogy kapcsolódik ehhez, hogy tud ebben megjelenni?

Ez bennem – bennünk motiválódik. Senki halála után nem volt ilyen sok ízű továbbgondolás. A szellemi és gondolati örökség továbbvitele ilyen mélyen és ilyen sokágúan még soha nem szólalt meg. Néhány példa: létrehoztunk egy, Attila családját segítő alapítványt, borász barátai gasztronómiai bemutatóval, a Nemzeti Színház gálával segítve azt. De emlékét Komáromban egy versmondó verseny, köztéri szobor, a Nemzeti Színházban, valamint a viszáki Pajtaszínház és Galériában dombormű, ugyanott kulturális és hagyatékőrző egyesület, valamint egy – ma már rangos szakmai díj őrzi, ápolja, örökíti. Mind-mind valamilyen módon oda van hozzá kötve, és hogy milyen szellemiség és hova fut tovább, az rajtam – rajtunk – múlik.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: Busa Réka

Olvass tovább >>>

Elkapni a halált

Furcsán abszurd dolog nevetni a brutalitáson. Az ember mégis megteszi, mert a helyzet, amiben látja, komikus, még akkor is, amikor olyan történelmi tényekről is van szó, amelyben embereket lőnek halomra egy képzelt ideológia miatt. 

A Mohácsi testvérek és Kovács Márton darabja, az e föld befogad, AVAGY SZÁMODRA HELY, pontosan ezt tudja: elgondolkodtatni, és ugyanakkor szinte már-már elbagatellizálni az eseményeket. Mégsem érezzük egyetlen másodpercre sem, hogy félvállról vennék a feladatot, vagy éppen felszínes lenne, hogy a humor, ami a darab első felében meghatározó momentuma az előadásnak, öncélú lenne. Helye van, mégpedig olyasfajta helye, hogy segít nekünk befogadni a befogadhatatlant. A mélyre hatol, elgondolkodtat és nem ereszt.

Mindennek jelentősége van, minden szimbólum. Az alkotók, ahogy az előadásbeli fotográfus, megpróbálták elkapni a pillanatot, a halál, a lélek pillanatát. A szürke alakok, szürke ruhájukban a nagy arctalan és névtelen tömeg, látszólag egyik sem több, egyik sem jobb a másiknál. Mégis mindegyiknek története, személyisége, gondolata van, melyek vagy felülírják az ideológiát, ami keretet ad a mozdulataiknak, vagy pont a képzelt norma miatt maradnak a jegyek rejtve.

Az alaphelyzet szinte hétköznapi: egy zsidó család a péntek esti sábeszre készül, amiből egy hír zökkenti ki: deportálják a magyarokat. Az apró nyelvbotlás – nyelvbotlás? – az abszurditás világába helyezi át a szituációt, és a humort meglovagolva fejtegetik a kérdést: a zsidó magyar-e? Játszanak a szavakkal, helyettesítik, de a lényeg ugyanaz.

Ebben az abszurd helyzetben rajzolódik ki egy család, Hamvaskürtiék – ami a Klein szabad magyar fordítása – tragédiája. Nem a deportálás az ő igazi drámájuk, hiszen darab során meglepő nyugodtsággal törődnek bele a sorsukba, még csak az sem, hogy fiúk egy nyilas érzelmű lánynak, Helgának (Varga Lili) udvarol. Sokkal fájóbb, hogy Péter (Patkós Márton) megtagadja származását, sőt, nem csak származását, saját magát is. Az egész itt fordul át valamiféle identitás-keresésbe. Ám nem csupán a fiatalabb generáció küzd az elveszettség érzésével, hanem szüleik is, különösképpen az anya (Kerekes Éva), aki a motozótiszt személyében fiatalkori szerelmét véli felfedezni.

Saját magukon azonban ők sem léphetnek át, a gát, ami nem engedi őket elszakadni a múlttól és fogva tartja őket a jelenükben, saját lényükben keresendő, mint ahogyan a képletes sorompón sem mehetnek át. Aki mégis megteszi, az sem nyer feloldozást, mint ahogyan Helga mártíromsága is értelmetlen, de szükségszerű tett. Halála annak az eszmének a végét is jelenti, melyből ki kellett törnie a személyes vágyai miatt, és amely megingatta a valahova-tartozás álomképét. Mert úgy, ahogyan a darab során álomképből álomképbe sodródunk, ahogy a Mohácsi testvérek fotográfusként igyekeznek megörökíteni a halált, úgy döbbennek rá a szereplők, hogy már a kezdetektől fogva nyilvánvaló az események végkimenetele.

A többszörös lezárás is ezt jelenti: mindig van valami, ami nem engedi lezárni a múltat, a megtörtént eseményeket és továbblendít. Ennek ellenére a vége túljátszott – pontosabban túltáncolt –, az eltűnő árnyalakok gondolatiságát tapossa szét a zene nélkül is továbbtáncoló alak. A zene, a ritmus, ami az egész előadáson csupán másodpercekre hallgat el, üressé és jellegtelenné teszi az egyébként kiválóan megkomponált darab kicsengését.

Írta: Vass Antónia

Fotók: poszt.hu

Olvass tovább >>>

A lepkegyűjtő titkos videoblogja

Sejtelmes, horrorfilmbe illő zene. Fehér, tökéletesen steril háttér. Majdhogynem áttetsző, fehér függöny. Kékes félhomály. Így kezdődött A lepkegyűjtő. John Fowles regénye egy kétszereplős thriller formájában elevenedik meg a Centrál Színház stúdiószínpadán.

Kétszereplős darabot játszani egy kisebb, intimebb térben nehéz. Nehéz, mert nincs a színész mögött a speciális technika – forgószínpad, intelligens lámpák –, ami egy többszereplős nagyszínpados előadás esetében segítség lehet, csak a partnerére támaszkodhat az alkotó, ráadásul a nézők közelsége miatt minden nagyobbnak tetszik, minden érzés intenzívebben kap visszacsatolást.

A lepkegyűjtő körül hatalmas volt a médiavisszhang, még a regényt is kiadták újra a két főszereplő – Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin – képével a borítón. Az ilyen nagy marketingkampányok akár vissza is üthetnek, ha az elvárásokkal érkező néző nem azt az élményt kapja, amit vár. Ebben az esetben azonban erről szó sem volt.

A rendezés majdhogynem mestermű. Az elején nevetünk. A másfél óra alatt sokszor nevetünk. Nevetünk, és közben mégis az egész feszültséggel teljes, hátborzongató és félelmetes. A rémisztő zenébe vegyülő Lepkegyűjtő gyermekien izgatott hangja már-már komikus és mégis egy őrült elme képét vetíti elénk. Szó szerint, ugyanis a videoblog, melyet Ferdinand készít, megelevenedik a fehér függönyön, mely elválasztja Freddie és Miranda világát. Ugyanis a függöny mögött ott a pince, szépen berendezve ággyal, asztallal, székkel, hangszigetelt ablakkal és fehérre meszelt falakkal. A tökéletes luxusbörtön, az elszigeteltség eszményi képe, ahonnan nincs menekvés.

Valahol tudat alatt mindenki tudja a nézőtéren, hogy mi lesz a vége, hogy nem lehet más vége. A darab mégis olyan erővel hat, Miranda annyira élni akar, Ferdinand pedig annyira rabja a lánynak, hogy a végső felismerés néző elemébe vág, és a látvány megrendít.

A két ember az érzelmek minden skáláját bejárja, csak a motiváció más. Freddie-t szinte sajnáljuk. A családi traumák, az elfojtott vágyak mind-mind közrejátszanak abban, hogy ilyen mániákusan akar valamit, ami sosem volt az övé, soha nem is lesz, de egy kis időre a markában tarthatja. Mint a lepkéket. A lepke szimbólum, ami az előadásban még inkább felerősödik. Úgy kapta el Mirandát, akár az imádott pillangóit, és úgy „szúrta át”, hogy a szárnya ne sérüljön. Mert az a legnagyobb bűn, az erkölcsi fertő, és ahol Miranda is elrontja végül. Mert ő végső kétségbeesésében meglebegteti a szárnyait, és a gyenge „hártya” megsérül. Nincs más választása, hiszen mindennemű provokációja, szökési kísérlete kudarcba fullad.

Ferdinand beteges rajongását egyetlen alkalommal sikerül józanságba fordítania: amikor lerajzolja. A homoszexuális jelző megingatja a férfi szerelmét, ám kényszeres görcse („nem… nem… nem… NEM”) is sokkal inkább egy lázadó kamasz identitás-megkérdőjelezése, mintsem egy érett férfi válasza a „vádakra”. Freddie többi kitörése pusztán a birtoklásvágy és az érzelmek elfojtásából adódó stressz szüleménye, melyet őrült elméje így dekódol.

Miranda ennél tisztább utat jár be. A rettegés előbb ellenállásba, majd merészségbe csap át, és egészen groteszk módon a darab végére már szinte boldogság lesz úrrá rajta – bár ez utóbbinak egyértelmű oka a szabadulás reménye. Ahogyan a lány érzelmei fokozatosan megváltoznak, úgy kerekedik egyre inkább felül a helyzetekben. A darab egy bizonyos pontján, amikor is megkötik az egyezséget, és kitűzik a „szabadulás” dátumát, már Miranda diktálja a feltételeket. A fogság fogalma megváltozik, még ha képletesen is, hiszen a valós börtön-pince mellett ott a férfi saját börtöne: ő maga.

Ám az őrület, a belső kényszer vastagabb fal, mint a fizikai tér, ezért törvényszerűen győznie kell. Ferdinand immár fizikailag is a pillangóba szúrja a gombostűt, akit, mint mondta „két ujjal fogott meg”.

A szereposztás parádés, Bereczki Zoltán, aki korábban már bizonyított a színházrajongók körében az Operettszínházban, prózai szerepben is épp oly kiváló. Van azonban egy igen komoly különbség: eltűnt a sallang, a néhol visszatetszőnek ható izgágaság, és előbukkant valamiféle komoly, letisztult, igényes és sokoldalú színészi játék, melyet A lepkegyűjtő kapcsán kamatoztatni is tud, hiszen mint mondtam, Ferdinand az őrülete ellenére az érzelmei egy igen széles skáláját járja be, ehhez pedig a fiatalkori traumák előtörése is hozzájárul.

Ágoston játéka erős és meggyőző, egyenrangú fél tud lenni ebben a kétszereplős thrillerben. Azonban, ha valami felróható a rendezésnek, az az, hogy Miranda bár többféle szerepet játszik szabadulási kísérletei során, a személyiségbeli változásokat, amik ezek folytán kiütközhetnének, nincs lehetősége megmutatni.

A darab egyszerre lezárt és lezáratlan, előremutató és mégis bizonytalan. Az „új” áldozat képe szellemként lebeg a fehér függönyön, és tudjuk: ezzel a történet nem ért véget.

Horgas Ádám rendező, a színészek és a kreatív team azonban kétségkívül profi munkát végzett, megragadták a darabban rejlő lehetőségeket, és a percekig tartó vastaps ékes bizonyítéka annak, hogy a média által is fokozott figyelemmel kísért darab végül beváltott ígéret lett.

Írta: Vass Antónia

Fotók: 7óra7.hu

Olvass tovább >>>