Székely Csaba Vitéz Mihályának sikere már megszületésének pillanatától töretlen. A szombathelyi Weöres Sándor Színház 2013-as drámapályázatának győztes darabját alig pár hónapja mutatták be, és máris meghívást kapott a POSzT-ra.
Egy nemzeti hőst bemutatni mindig rizikós, hiszen könnyen eshet a rendező abba a hibába, hogy túlontúl felmagasztalja, netán abbéli buzgalmában, hogy ez ne történjen meg, túl nyers, túl hétköznapi figurát farag a karakterből. A határvonal nagyon keskeny és nem is mindig egyértelmű.
A használt tér itt egészen különleges: már-már egy alternatív univerzum, alternatív valóság képe tárul elénk, a sóval felszórt padló és a mennyezetről lelógó csövek, alkatrészek, rozsdás edények mind-mind függetlenítik a teret.
Merthogy ez a Vitéz Mihály nem az a Vitéz Mihály, pontosabban mégis, csak sokkal emberibb, sokkal megfoghatóbb alakban. Székely Csaba, valamint a rendező, Béres Attila, merészen nyúl a figurához, és jól teszi: humoros szóviccek, az megfoghatatlan tér – melyben a mennyezetről lelógó városnevek adnak iránymutatást – a humor eszközeivel közelíti meg az eseményeket. Mégsem beszélhetünk szimpla múltidézésről, nem akar történelmi iránymutatást adni, de azt sem állíthatnánk egyértelműen, minden áthallás ellenére, hogy a darab rólunk szól. Pedig valahol ott van Vitéz Mihály. Furcsa kettősség ez, amelyben a színészek bravúrosan mozognak, különösképpen Bajomi Nagy György Mihályként, vagy ha úgy tetszik: Misi királyként. Mondhatnánk azt is, hogy könnyű volt a dolga, hiszen egy hatalom- és haszonéhes kereskedőből lett véreskezű fejedelmet kell megformálnia, ami rengeteg játéklehetőséget ad, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hiteles játékhoz egy mélységeket megmutatni tudó ember szükséges. Bajomi ilyen ember. Hagyja, hogy mozgassák, hogy végül mozgathasson, így viszi az előadást a hátán. Viszi Mertz Tibor Petroszával, és Horváth Ákos Terminátorával. Előbbi makulátlan eleganciájával ellensúlyozza Mihályt, utóbbi pedig USB-ről programozható mivoltával áll szemben a fejedelemmel. És ha már beemeli a Terminátort mint elemet, az előadás aktualizál, a mára vetít, és nyíltan politizál. Így kerülhet a Német-Római Birodalomba megannyi Angela Merkel egy pórázon tartott Conchita Wursttal, a Terminátor embereinek Star Wars-dobolása, Sztanka asszony kedvenc sorozata a Vad Angyal, vagy éppen a mostanság szállóigévé vált „ha idejöttök, tiszteletben kell tartanotok a kultúránkat” mondat.
Szerepek tekintetében egyébként a standard sémát követi Székely Csaba darabja: adott a hős, az ő ellensége, az áruló, és hozzájuk közel álló, jó humorral megáldott csatlósok. Egyedül a női karakterek tekintetében vélek felfedezni némi hiányosságot. Az előadás ugyanis meglehetősen mellőzi őket. Egy ebben az előadásban villantani kívánó fiatal színésznő maximum a tényleges villantásig jut: vagy kurva, vagy féltékeny, lépten-nyomon megcsalt, szexéhes feleség lehet belőle. Sztanka asszony ráadásul még izgalmas karakterré is válhatna, ha konkrét szerepét, jelentőségét megindokolná az előadás, de gyakorlatilag biodíszletnek használják, Csonka Szilvia pedig hiába küzd, saját határait ő sem lépheti át.
Mint említettem, a rendezés ügyesen bánik a térrel, ebben az abszurd világban azon sem ütközünk meg, hogy a jelenetek közti változásban a színészek díszleteznek át, ugyanakkor ennek mégis van némi hátulütője. Mégpedig egy-egy bennfelejtett flakon, vagy egy sóba temetődő kard a színpadon, ami kizökkentően hat, és eldönthetetlen, hogy vajon azt éreznénk-e amatőrebb megoldásnak, ha a változás alatt gyorsan felvennék, vagy így, hogy a teljes második felvonásban oda nem illő módon zöldell a fehérségben a színpad közepén egy PET palack.
A fények is a látványt szolgálják, inkább sötét-világos hatásokkal játszanak, mintsem színekkel, ami így megadja a térnek azt a sterilséget, ami tértelenné teszi. Ezt a tértelenséget hivatottak ellensúlyozni a helységneveket jelző táblák, és a fel-felbukkanó Kárpát-medence térkép, amely azt az Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet jeleníti meg, amit Vitéz Mihály egy évre egyesített.
Merthogy Mihály bármilyen aspektusból nézve egy bukott emberből kreált nemzeti hős. Ennek ellenére az előadás nem törekszik rá, hogy ezt a bukást fókuszba helyezze, szinte már-már azt érezzük, hogy csak egy törvényszerű következmény, egy várható végkifejlet.
Ilyen formán pedig, hagyományos értelemben vett katarzisról, feloldozásról – bár a záró színpadkép adná magát – nem beszélhetünk.
Írta: Vass Antónia
Fotók: wssz.hu, poszt.hu
"Művész, költő vagy gondolkodó: ott, ezen az egyszeri és tűnő ponton ragadd meg gondolataidat és érzelmeidet, hogy rögzítsd vagy megörökítsd őket, mert ez a tetőpontjuk." - Henri-Frédéric Amiel
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése