A gyermek története

A Miskolci Operafesztivál sikere után november 5-től Budapesten, a Zeneakadémián is látható Fekete Gyula új operája, a Hans Christian Andersen meséje nyomán írt Egy anya története. A darabot Zsótér Sándor állította színpadra.

Furcsa egy opera ez. Nem csupán azért, mert nagyon modern érzetet kölcsönöznek neki a jelmezek és a díszlet, hanem azért is, mert nélkülöz mindent, amiről első ránézésre azt gondolnánk, hogy a műfaj alapelemei: nincs monumentális díszlet, nagyjelenetek, nincs klasszikus értelemben vett nagyária, és bár mozgalmas, de nem operai módon. Ez a tér kicsi és nyomasztó, az áriákba további szólamok vegyülnek, a tömegjelenetek helyett a színpadon lévő négy karakter is elszigetelődik egymástól, gyakorlatilag az Anya az egyetlen összekötő kapocs. A darab mégis működik, mégis operai világba ránt.

Az előadás egy olyan anya történetét meséli el, akinek beteg gyermekét elragadja a Halál (Dolhai Attila), ő pedig az anyai szeretettől elvakultan üldözőbe veszi őt. Az Éj birodalmában találja magát, ahol gyakorlatilag mindenét odaadja azért, hogy ráleljen.

Ám a történet nem ennyire egyszerű, nem ennyire egyenes. A tér sem engedi, hogy az legyen. Az Éj birodalma nem más, mint egy négy helyiségből álló kétszintes ház, melynek szobái az Anya (Frankó Tünde) kálváriájának állomásai is egyben. Az aggódó szülő félelme már a darab elején tébollyá változik, ez az őrültség repíti őt abba a „látomásba”, mely végigkíséri útján, ami a Halálhoz, pontosabban a halálba vezet.

A gyermek csupán alibi. A Budapesti Operettszínház darabja sokkal inkább mondható lélektani drámának, egyfajta megtisztulásnak. Természetesen nem lehet ekkora bizonyossággal kijelenteni, hogy bármilyen más élőlény vagy tárgy elvesztése alapot szolgáltathatott volna az Anya kálváriájának, mégis, szinte attól a pillanattól, hogy a baba a Halál karjaiban kikerül a színről, másodlagos figurává válik, akit ugyan emlegetnek, de csak mint egyfajta metaforáját az őrültség fokainak.

Az Éj birodalmában az Anya először magával az Éjjel (Nádasi Veronika) találkozik, aki az altatódallal együtt elragadja tőle a lelkét. Furcsa találkozás ez, nem pusztán egyfajta valóság-mese kontraszt, egyszersmind valamiféle musicalszerű álomba is csöppenünk. Nádasi Veronika nem tudja, és szerencsére nem is akarja levetkőzni vagy elrejteni musicalénekesi voltát, nem törekszik operai hangképzésre. Ez első hallásra furcsának hat, majdhogynem idegennek, ám a fül hamar megszokja, és a musicali könnyedség csakhamar a feszültség oldásává lényegül. Visszaütni csupán egyetlen alkalommal üt vissza, az utolsó momentumnál, amikor a szereplők több szólamban énekelnek együtt. Frankó Tünde és Lukács Anita énekének klasszikus hangzásától ugyanis olyan mértékig tér el Nádasi Veronika, hogy ez enyhe diszharmóniát eredményez.

A lelkét vesztett Anya ezután a Csipkebokorral találkozik (Langer Soma), akit fagyott állapotából csak a saját vérével melegíthet el. A lelkét és vérét vesztett asszony azonban elszántan űzi továbbra is a Halált, és hosszas bolyongás után jut el a Tóhoz (Lukács Anita). A Tó az Anya szeme világát kéri és veszi el. Itt akár véget is érhetne a keresés, ám megjelenik a Sírásó (Blazsó Domonkos), aki utoljára az Anya fekete haját ragadja el. A végletekig kiszipolyozott asszonynak azonban még mindig van választási lehetősége, amit egyenesen az elé siető Halál ad meg neki: dönthet a gyerek sorsáról – ő pedig Istenre bízza.

A darab végét Zsótér Sándor nyitva hagyja, ám a történtek fényében egyértelmű, hogy a földön fekvő, semmibe bámuló nő meghalt, a Halálé lett, akár a gyermek.

A rendezés merészen bánik a szimbólumokkal, a megjelenő Éj, Csipkebokor és Tó nagyon is emberi, csupán rendszeresen ismétlődő, rutinszerűvé váló mozgásuk jelzi, hogy ők nem evilági teremtmények. Az Anya szobája kiemelkedik a többi közül, és valamelyest lejt, mondhatni félrecsúszott, mint a nő élete, vagy megborult, akárcsak az elméje.

A kis tér tökéletesen visszatükrözi a saját világába való bezártságát, azt a világot, amibe belecsöppent, és amiből képtelen kitörni. Erre csak a Halál képes, az Anya csupán a körforgás része lehet: ahonnan indul, ott nyugszik el. Ugyanakkor a kis tér hátráltat is, a lépcsőn helyhiány miatt lecsúszó és felkúszó karakterek hirtelen önmaguk paródiái lesznek, nem férnek el, és ez kizökkent az illúzióból.

Dolhai Attila szerepe egyszerre hálás és hálátlan. Két jelenetet kap csupán, a két legfontosabbat: az elejét és a végét. Úgy szól róla a történet, és úgy válik jelenlét nélkül főszereplővé, hogy egyetlen valódi tette a gyerek elragadása – vagy, ahogy az Anya mondja: elrablása. El kell indítania a történetet, és a legvégén úgy kell visszatérnie, mintha valójában az egész az ő babaházában játszódott volna le, amiben ő rakosgatta egyik helyről a másikra a babákat. Ezt Dolhai mesterien, hideg profizmussal oldja meg.

Frankó Tündére Anyaként igazán nehéz feladat hárul, hiszen úgy kell felépítenie a karaktert, úgy jut el a gyerek elvesztésétől saját lénye elvesztéséig, hogy egy pillanatra sem hagyja el a játékteret. Az ő játékstílusa és énekhangja idézi vissza leginkább a klasszikus operai világot, ami egyrészről dicséret, hiszen ő képviseli az ütközőpontot a klasszikus és a könnyűzene határán ebben az opera-musicalben, másrészről viszont megnehezíti a darab megértését. Ugyanis míg Nádasi Veronika esetében egyértelműen követhető volt az áriában elénekelt cselekmény, addig Frankó Tünde énekéből csupán következtetni lehet egy-egy momentumra a szöveg érthetetlenségéből adódóan.

A legtisztázatlanabb karakter a Sírásó személye, aki a semmiből terem ott, kék-piros ruhája alapján az ember előbb asszociál egy megtermett Mariora, mint egy sírásóra, és karaktere majdhogynem a jelenet végéig kimondatlan marad. Ez a végletekig civil, már-már utcainak sem nevezhető öltözet jelenthetné az ember valós voltát, elkülönülését a megszemélyesített természeti képektől, ám semmilyen kapaszkodót nem ad az előadás ez irányban. Az egyetlen megragadható eszköz ugyanis az elénekelt szöveg, az előadásban minimális kellékhasználat figyelhető meg. Gyakorlatilag a darab elején elragadott baba az egyetlen „tárgy”, ami megjelenik, minden mást csupán mozgással, helyzetekkel jeleznek.

Az Egy anya története olyan mese, ami az illúzió, a szimbólumok által valami sokkal komolyabb mélyebb értelmű valósággá válik. Elhisszük, hogy az elragadott gyermek visszatérhet, hogy a téboly álom, és a Halál és az Anya mozdulataiba becsatlakozó Éj-Csipkebokor, Tó-Sírásó páros valójában csak egy-egy életszakasz kivetülései.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Éder Vera

Olvass tovább >>>

James Arthur a csillagokig repít

A 2012-es X-Faktor győztese, James Arthur hazánkba is ellátogat november 7-én, ahol egy fantasztikus koncerttel örvendezteti meg magyarországi rajongóit.

A brit énekes a magyar zenerajongók körében leginkább az Impossible című száma – amit már közel 82 millióan néztek meg Youtube-on – után vált népszerűvé, karakteres hangja és kivételes kisugárzása miatt azonban hamar közkedvelt lett a többi száma is.

Az énekes előzenekaraként Kállay-Saunders András lép majd színpadra, aki hatalmas megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen neves világsztár előtt léphet színpadra.

"Hatalmas megtisztelés, hogy minket választott. Ennek a fiúnak úgy drukkoltam hétről hétre mikor az X-Factorban volt, mint senki más. Most meg előtte lépünk fel zenekarommal. Először Emeli Sande volt, most meg James Arthur, nagyon hálás vagyok/vagyunk ilyen dolgokért. Gyertek korábban, egy nagy műsorral készülünk nektek! Love KSB" – írja Kállay a hivatalos Facebook-oldalán.

Természetesen nem csak ő várja Jamest a Papp László Sportarénában. A magyar rajongók különleges performansszal is készülnek erre az alkalomra, arra kérik a koncertre látogatókat, hogy a Suicide című dalnál magasba emelt telefonnal (zseblámpa funkció) énekeljék az első refrént, a Certain things című számnál pedig „Hungary loves you” táblákat emeljenek a magasba. 

Írta: Vass Antónia

Fotó: directlyrics.com

Olvass tovább >>>

Ne bánts!

Fontos társadalmi problémáról kívánt szólni a Nemzeti Táncszínház, amikor a Győri Balettel közösen színpadra tűzték a Ne bánts! című produkciójukat. Az előadás célja, hogy a tánc eszközeivel beszéljen a családon belüli erőszakról, az azt megelőző és utána feltörő traumákról.

A közel egy órás előadás egy háromtagú család látszólag idilli életébe próbál betekintést nyújtani. A kép azonban a legkisebb mértékig sem tiszta, az ártalmatlannak tűnő „kamaszos dac”, amivel a lány nem akarja először felvenni az apja által adott ruhát, később súlyosabb jelentést hordoz, mint az elsőre gondolnánk.

Megismerünk egy fiatal lányt, aki a maga derűjével éli meg a fiatalságát, egy merev családfőt, és egy passzív szemlélőként jelenlévő anyát. A kép aztán mozdulatról mozdulatra kezd árnyalódni, az apa egyre erőszakosabbá válik.

Az anya hirtelen nagyon is fontos szereplője lesz az eseményeknek. Először igyekszik védelmezni a lányt, aki így a körülmények ellenére a végsőkig megmarad annak a naivának, akit az elején megismerhettünk. Később azonban már nem áll az apa útjába, és elfordítja a tekintetét, ezzel sugallva, hogy az eseményekbe neki nincs befolyása. Rajta keresztül érzékelhetjük a legjobban, ahogy a feszült idill – merthogy leginkább így lehetne jellemezni az otthoni légkört – egy szétbomló családdá, magukba zárkózott, egymástól elhidegült emberek alaphangulatává válik.

Az előadás bátran játszik fény és hangeffektekkel, észrevétlenül csúszunk át a boldog gyermekkor friss dallamaiból a zord otthon kemény világába. Az erőszak ábrázolása rendkívül stilizált és jelzésszerű, mégsem érezzük, hogy felszínessé válna, az elvakító fény és a dobhártyaszaggató sikítás a nézőben torokszorító érzést vált ki. arra készteti a teremben ülőket, hogy szembenézzenek saját magukkal, akár átéltek hasonló traumát, akár nem. az előadás tükröt tart elénk, nem csupán beszéd az erőszakról a tánc nyelvén, sokkal inkább önismereti tréning.

Mert az is bűnös, aki végignézi. Ahogy az anya végül tétlenségében elfordul, amikor az apa a lány szobába megy, úgy fordul el a társadalom is a problémától.

A jelmezek is ezt a „mocskosságot” sugallják. Az anya, aki fekete gyászruhában némán őrlődik az eseményekkel, nem tisztul meg. A lány, aki a tisztaság jeleként fehér szoknyában táncol és éli fiatalságát, a darab végére ugyanolyan mocskos „feketévé” vedlik át.

Helyzetén nem segít a párjául szegődő fiú sem, aki bár a tisztító szerelemként érkezik, szerepe mégsem világos. Ugyanis egyik pillanatban valóban a menekülésként jelenik meg a lány számára, aki először bizalmatlanul fogadja őt, később azonban teljes összhangba kerül vele. A másik pillanatban viszont a fiú sem lesz más, mint az apa, ugyanolyan erőszakos, ugyanúgy a családfő oldalán áll.

Hogy ez csupán a lány tévképzete-e, vagy egy általános sztereotípiát akar a karakterekre húzni az előadás, nem derül ki. Annyi azonban biztos, hogy a megjelenített képekkel a Győri Balett művészei úgy tudtak szólni a családon belüli erőszakról, hogy a társadalmi üzenet eljusson a nézőkhöz, de mégse váljon közhellyé, és mindeközben az előadás művészi értéke se csorbuljon.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Orosz Sándor

Olvass tovább >>>

Balance interjú

A Fővárosi Nagycirkusz nemrég mutatta be Balance című új műsorát, melyben a számos nemzetközi és hazai produkció között egy kosárlabda-mutatvány is helyet kapott. Hogy mennyire fér össze a szórakoztató show a sporttal, és milyen élmények fűzik a sportolókat a cirkuszhoz, arról Görbicz Anita kézilabdázót, és Nagy Viktort, a vízilabda válogatott kapusát kérdeztem egy villáminterjúban.

Milyen személyes élmények fűzik Önöket a cirkuszhoz?

Görbicz Anita: Gyerekkoromban én is voltam párszor cirkuszban, és a keresztfiamat is elvittem, így felnőttként is kicsit kislánynak érezhettem magam.

Nagy Viktor: Nincsenek gyerekkori emlékeim, de amióta vannak gyermekeim, (Samu 5 és fél, Olívia 3 és fél éves) azóta évente többször is járunk cirkuszba, és olyan áhítattal nézem az előadásokat, mint ők.

A cirkusz manapság reneszánszát éli. Mit gondolnak, mitől válhat aktuálissá egy cirkuszi műsor? Miben rejlik a varázsa?

Görbicz Anita: Szerintem abban, hogy olyan produkciókat láthatunk, amiről ép ésszel nem feltételezzük, hogy az ember képes lenne rá.

Nagy Viktor: A XXI. században vagyunk, minden nagyon felgyorsult. A gyerekek az interneten egy virtuális világban nőnek fel, ezáltal nehéz őket mással lekötni. Úgy gondolom, hogy fel kellett pörgetni a cirkuszi produkciókat is. Ezért is vagyok boldog, amikor elmegyek egy előadásra, és teltházas. Szerintem mindenkinek másban rejlik a varázsa, a gyerekeimnek az állatok közelsége tetszik a legjobban, engem pedig az artisták tudása nyűgöz le.

Az előadásban egy különleges labdajáték is szerepet kap, a kosárlabdát mint sportot akrobatikus elemekkel fűszerezik. Mit gondolnak, hogyan fér meg egymás mellett a sport két válfaja és a szórakozás?

Görbicz Anita: Manapság a labdajátékok legmagasabb szintje is olyan, mint egy akrobatikus műsor, a játék nagyon gyors, a játékosok repülnek a levegőben, a nézők szerintem már egy színvonalas kézilabda vagy kosárlabda meccsen is egyfajta cirkuszi élményt élhetnek át.

Nagy Viktor: Én úgy tekintek a cirkuszra, mint egy sport klubra. Hétközben rengeteg edzés, hétvégén pedig fellépés. Mintha meccs lenne, csak a cirkusz sokkal de sokkal színesebb és látványosabb.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: kiskegyed.hu

nemzetisport.hu

Olvass tovább >>>

Táncba zárt félelem

Különös és egyszersmind megrázó előadást láthat az, aki ellátogat a Budapest Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára, a Kislányom, Anne Frankra. Nem szimpla táncelőadás ez, nem is kortárs performansz: mozdulatok, zene, érzések különleges egyvelege.

Ahogy feljön a fény, utcaképet látunk. „Elviselhetetlen ez a meleg nyári este. Az emberek ingujjra vetkőznek, és egész nap csak legyezik magukat. Szinte fulladoznak a hőségtől. A gyerekeket persze nem zavarja, ők most is kint játszanak az utcán, mint általában.” – meséli Otto Frank, de ez a félhomály nem ettől fullasztó. Különös atmoszférát ad a nyitóképnek a sötétbe vesző, megmozduló, majd a mozgásból káosszá alakuló tömeg képe, mely mellett kontrasztként áll az apa.

Otto Frank, vagyis Gálffi László nem egyszerűen narrátor, nem pusztán egy gyászoló, aki az emlékeiből rakja össze széthullott élete darabkáit. Ő az előadás mozgatója, aki kívülállóként, mégis a darab szerves részeként van jelen. Monoton szövegmondása pillanatok alatt hozzásimul a kirajzolódó képhez, finom játékára nem kell ráerősítenie, hogy hasson: a néző rezzenéstelenül ül és figyeli a legapróbb kézmozdulatot is.

(forrás: budapestdancetheatre.hu)

Kiegészítése ez nyolc kiváló művész produkciójának, vagy talán épp fordítva, egymástól külön, mégis együtt lélegezve jutnak el az utolsó momentumig, a napló utolsó lapjára.

A táncosok mozgása következetes és kifejező. Először csak térformák, egyszerűnek tűnő, ám mesterien megkomponált összjáték, ami a jelenetek kicsúcsosodására össztáncba áll össze, majd hirtelen szétválik, ahogyan az embereket elszakítják egymástól.

Néhol humorba csap át. Nem olyasfajta humor ez, amin felkacag az ember, groteszk humor, inkább helyzetkomikum. Olyasfajta élcelődés, amiből világos, hogy egy oka van: csak így lehet túlélni. Sem Gálffi, sem a táncosok nem akarják erről az oldalról megmutatni ezt, mindvégig komolyak maradnak, ezzel állítva kontrasztba a szöveg eredendő komikumát a helyzet elborzasztó valóságával.

A díszlet mint megannyi apró cella vagy barakk, végig ott magasodik a játszók felett. Néhol magába szippantja őket, mintha saját maguk foglyai lennének, máskor a saját skatulyájukat próbálják ezáltal kifejezni.

(forrás: nemzetitancszinhaz.hu)

Otto Frank is egy ilyen cellában ül. Néha ő is kilép saját múltja börtönéből, hogy aztán még nagyobb erővel húzza vissza őt a fatákolmány az emlékeibe. Néha csak olvas, máskor úgy figyeli a táncjátékot, mintha valóban a régi képek elevenednének meg előtte, mégis az ember azon kapja magát, hogy oldalra sandít: „vajon ő mit szól ahhoz, amit lát?”

Otto a jelenünkben, Anna, vagyis Sághy Alexandra, a múltban válik eleven mesélővé. Más nyelv az övé, a tánc nyelve, mégis olyan világosan és érthetően közöl, hogy nincs szükség azokra a szavakra, amik a kockás borító alatt lapulnak. A legnagyobb összhangban dolgoznak alá a táncosok, és dolgozik ő is a többiekért. Ezért is nincs a tapsrendben „hierarchia”, mindegy, hogy ki hol áll, egyformán fontos – közös a sorsa az alakoknak, közös az előadás, amit létrehoztak.

Az idő észrevétlenül szalad el, és csúszik át egy másik síkba. Mint ahogyan az előadásban is elakadó Otto Frank, akire a múlt árnyékaként húzódik rá a sötét…

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>

A könyv története

Mindenkinek van egy története. Neked is. Nekem is. A testrészeknek is. Tóth Krisztina 2011-ben megjelent könyvében, a Pixelben ezeket a kis történeteket, anekdotákat meséli el, olykor humoros, groteszk, vagy épp elgondolkodtató formában.

A képlet egyszerűnek tűnik: adottak a testrészek, érzékszervek, amik mellett egyfajta körítésként ott áll egy történet, összekapcsolva megannyi életképet. Ugyanakkor mégsem ennyire egyértelmű, hiszen úgy, ahogy mi is érintkezünk egymással, a történet szereplői is lépten-nyomon felbukkannak egy másik történetben, hol főszereplőként, hol pedig egyszerű járókelőként, ha úgy tetszik: statisztaként. Néha időt és teret ugorva, egy korábbi szereplő későbbi életébe is bepillantást nyerhetünk.

A történetek pikantériáját az adja, hogy Tóth Krisztina a legátlagosabb élethelyzeteket veszi górcső alá, szembesítve minket saját valóságunkkal, mégis érdekelni tud minket a szeretőjét rejtegető férj, vagy a megkeseredett harmincas nő, aki egy sértődés miatt nincs beszélő viszonyban az apjával, vagy éppen a tanárnő, aki jobb híján a férfi mosdóba megy be pisilni.

Az írónő bátran nyúl olyan témákhoz, mint a homoszexualitás, vagy a szüzesség elvesztése, a migráció, és meglepő őszinteséggel mesél azokról az emberekről is, akik elvesztették az önmagukba vetett hitüket, és csak sodródnak az élettel. Nyíltan reflektál tehát a minket körülvevő világra, gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön az egész polgárpukkasztásnak. Ezt úgy éri el, hogy szereplőit más országba helyezi, más nemzetiségűnek állítja be, mégis a magyar valóságot véljük benne felfedezni. Máskor elbagatellizálja a szituációt, elrajzolja a karaktert, vagy nézőpontot vált egy pillanat alatt.

Nem vág rögtön arcon a saját valóságunkkal a könyv elején, sőt, már-már groteszk hatást kelt a kisfiú, aki mégsem az, hanem kislány, de tudjuk, hogy ugyanaz a gyerek, hiszen mindkettőnek rövidre vágott körmei vannak. Gondolatfolyamokat indít el, néhol megpihen, csapong, máskor következetes és egy irányba tart, akár a saját elménk.

Karakterei nem kidolgozott figurák, de nem is kell, hogy azok legyenek, mert a tipizálás elegendő ahhoz, hogy megteremtsük magunkban a tanárnőt, a társkereső-szolgálat pénzsóvár közvetítőjét, vagy éppen a világban kallódó, helyét nem találó fiatal fiút. 

Talán éppen ezért, mert nem lényegesek az egyéni karakterek, Tóth Krisztina kevés névvel dolgozik, ráadásul többségében teljesen átlagos keresztnevekkel. Akkor nevez el valakit, ha muszáj, vagy ha a figura másik „jelenetben” is feltűnik majd. Már-már azt is mondhatnánk, hogy a névválasztások éppoly esetlegesek, mint az elnevezések maguk.

Amivel megfog és ott tart minket, az a narráció. Néha egészen belebújik egy-egy karakter bőrébe, máskor felülről mutatja meg nekünk az egész szituációt. Sőt, szinte állandó jelleggel reflektál önmagára, kijavítja a saját „bakijait”, máskor egy-egy előreutalás közben „leállítja” magát, és visszakanyarodik az eredeti gondolatmenetre, ezzel tartva fenn az érdeklődést.

Tóth Krisztinát nem lehet egybefüggően olvasni. De Tóth Krisztinát olvasni kell. Mert elgondolkodtat, meghökkent, tabukat dönt, élettörténeteket mesél. Rólad. Rólam. A testrészekről.

Olvass tovább >>>

„Tudod mit? Igazad van!”

Az olaszliszkai bemutatásával nagy fába vágta a fejszéjét a Katona József Színház. Nem csupán azért, mert olyan közelmúltban történt eseményt dolgoz fel, amely ma már az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok ellenére is fogalommá vált, hanem azért is, mert olyan témát dolgoz fel, amiből már a kezdetektől etnikai és politikai kérdést csináltak.

Természetesen nem lehet ennyire végletesen szemlélni az eseményeket, mindenesetre tény, hogy az előadásban e két momentum – ami mondjuk ki, Magyarországon tabu – szerepet kell, hogy kapjon. Hogy tabudöntögetés volt-e az előadás célja, korképet, görbe tükröt akar mutatni, vagy esetleg társadalomkritikát megfogalmazni – ezt nehéz megítélni. Annyi azonban tény, hogy általánosít. A lincselésről. És rólunk.

Fotó: Marjai János

2006. október 15-én Szögi Lajos két lányával Olaszliszkán ment keresztül, amikor véletlenül elsodort egy roma kislányt. A kislánynak, Kittinek, semmi baja sem lett, sőt, később kiderült, hogy hozzá sem ért az autó, azonban a családja az anya uszítására agyonverte a férfit. Az esetet végignézte Lajos két gyermeke, Emese és Zsófi is.

Borbély Szilárd mesterien nyúl a történethez – az emlékezés felől mutatja be a tragikus eseménysort, beleszőve egy kicsit saját magából. Ezzel megteremti az emlékezés többdimenziójúságát. Látjuk a régieket, a kar mint az emlékek hordozói narrálják végig az előadást – akár egy görög tragédiában – és kapunk egy szeletet magából a szerzőből is: párhuzamot von saját élettörténetével. Máté Gábor, a darab rendezője úgy tálalja a drámát, ahogy Borbély megírta, kiegészítésként csak annyit tesz hozzá, hogy konkretizálja a szenteste történteket, amely eredetileg csak homályos utalásként volt jelen.

Egy megtört ember a színen. Olyan kabátban, amiben az egyik fotón Szögi Lajos is látható. Mesélni kezd, bizonyos Ilonáról és Mihályról, a szüleiről, akiket karácsonykor megtámadtak, és brutálisan megöltek. Távolságtartóan beszél, mint akitől idegen a történet, mégis, ahogy ül a félhomályban, a szemüvegével játszik, vagy éppen a földön mutogatva magyaráz magának, tudjuk, hogy róla szól. Róla is szól. Úgy lényegül át háromgyerekes tanáremberré, és lép át a saját másik valóságába, ha úgy tetszik jelenébe, hogy nincs szükség narrációra. Egyszerűen elfogadjuk, hogy a következő pillanatban ott ül mellette két lány.

Azt viszont már kevésbé, hogy a két „gyerek” – akik mindketten legalább a húszas–harmincas éveikben járó színésznők – eljátsszák, hogy kicsik. Mészáros Blanka esetében kicsit egyszerűbb a dolgunk, mert gesztusaiban visszaidézi bennünk 14-15 éves önmagunkat, tehát hitelesen formálja meg az unatkozó, lázadó, szüleivel szembemenő kamaszt, azonban Pálmai Anna szerepe már nem ennyire egyértelmű. Mentségére legyen, hogy felnőttként eljátszani egy ötévest önmagában majdhogynem lehetetlen feladat, ugyanakkor pont az e tekintetben való hitelességre törekvés teszi az egész helyzetet majdhogynem saját maga karikatúrájává.

Ebből az elbagatellizált ábrázolásból visszahúz minket a történetbe egy kis koccanás, a kislány el(nem)ütése, és a cigányok megjelenése.

Fotó: Marjai János

Az előadás a tárgyalásig bátran játszik a helyszínek és az idő összemosásával, létrehozva egyfajta semleges teret, ami a bíróságon konkréttá válik, a történetmesélés lineárissá, az elbeszélésmód tényszerűvé. Elhangzanak ugyan a politikát és az etnikai hovatartozást firtató tételmondatok, azonban a darab okosan kitér az elől, hogy állást foglaljon, pro és kontra érveket felsorakoztatva áthárítja a nézőre az ítéletalkotást. Ezáltal viszont nem tudja teljes mélységében kitárgyalni a kérdéseket, amiket felvet.

Furcsa kettősség van jelen a tárgyalóteremben. A néző önkéntelenül is nevet a Vádlott (Tasnádi Bence) vallomásán, pedig szó sincs humorról. Csak egy emberről, aki igyekszik hárítani, aki nem fekete-fehér, hanem miközben megrúgott egy „magyart”, a saját társait még a szorult helyzetben is menti. Azért nevetünk, mert az egész monológ egyszerűen emberi.

Fotó: Neményi Márton

Amíg a család utazik – ennek leképezésében nagy segítséget jelent a kivetítő, melyen végigkövethetjük az utat Olaszliszkáig, illetve a településen keresztül – kapunk egy harmadik olvasatot, amely szintén Borbély világát idézi vissza. Egy turista (Haumann Péter), kamerával a kezében, a zsidóságot kutatja, a temetőt keresi. Pontosabban talán valójában mégsem azt, inkább válaszokat, amiket senki nem tud megválaszolni, mert mint az az előadásban is elhangzik: végső soron mindenkinek igaza van. Ő és a rabbi találkozása magasabb szintre emeli az esetet, kivetíti mindenkire: nemzet, nemzetiség nélkül egész Magyarországra. Végül ők mondják ki a végső konklúziót: ott állnak a sírok, a zsidók mindent láttak, tudják mi történt. De már nem mondhatják el, mert halottak. Tehát a teljes igazság soha nem fog kiderülni, az jótékonyan feledésbe merült.

A történet, a szöveg, és Fekete Ernő (Áldozat) játéka önmagában elég lenne ahhoz, hogy a darab magába szippantson, gondolkodtasson, láttasson. Erre azonban még ráerősít a zsidó, cigány és magyar motívumokkal átszőtt zene, ami olyan mesterien kúszik be az előadásba, hogy csak akkor érezzük a hatását, amikor hirtelen csend lesz.

Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett (ami Cziegler Balázs díszlettervező munkáját dicséri), mely megásott sírhelyként emelkedik fölénk, félig elfedve a múltat: háborúkat, korokat, embereket. Az utolsó jelenetben még visszatér az Áldozat a sírgödörbe, hogy eltűnjön a felejtés vagy az emlékezés homályában.

Olvass tovább >>>