Balance interjú

A Fővárosi Nagycirkusz nemrég mutatta be Balance című új műsorát, melyben a számos nemzetközi és hazai produkció között egy kosárlabda-mutatvány is helyet kapott. Hogy mennyire fér össze a szórakoztató show a sporttal, és milyen élmények fűzik a sportolókat a cirkuszhoz, arról Görbicz Anita kézilabdázót, és Nagy Viktort, a vízilabda válogatott kapusát kérdeztem egy villáminterjúban.

Milyen személyes élmények fűzik Önöket a cirkuszhoz?

Görbicz Anita: Gyerekkoromban én is voltam párszor cirkuszban, és a keresztfiamat is elvittem, így felnőttként is kicsit kislánynak érezhettem magam.

Nagy Viktor: Nincsenek gyerekkori emlékeim, de amióta vannak gyermekeim, (Samu 5 és fél, Olívia 3 és fél éves) azóta évente többször is járunk cirkuszba, és olyan áhítattal nézem az előadásokat, mint ők.

A cirkusz manapság reneszánszát éli. Mit gondolnak, mitől válhat aktuálissá egy cirkuszi műsor? Miben rejlik a varázsa?

Görbicz Anita: Szerintem abban, hogy olyan produkciókat láthatunk, amiről ép ésszel nem feltételezzük, hogy az ember képes lenne rá.

Nagy Viktor: A XXI. században vagyunk, minden nagyon felgyorsult. A gyerekek az interneten egy virtuális világban nőnek fel, ezáltal nehéz őket mással lekötni. Úgy gondolom, hogy fel kellett pörgetni a cirkuszi produkciókat is. Ezért is vagyok boldog, amikor elmegyek egy előadásra, és teltházas. Szerintem mindenkinek másban rejlik a varázsa, a gyerekeimnek az állatok közelsége tetszik a legjobban, engem pedig az artisták tudása nyűgöz le.

Az előadásban egy különleges labdajáték is szerepet kap, a kosárlabdát mint sportot akrobatikus elemekkel fűszerezik. Mit gondolnak, hogyan fér meg egymás mellett a sport két válfaja és a szórakozás?

Görbicz Anita: Manapság a labdajátékok legmagasabb szintje is olyan, mint egy akrobatikus műsor, a játék nagyon gyors, a játékosok repülnek a levegőben, a nézők szerintem már egy színvonalas kézilabda vagy kosárlabda meccsen is egyfajta cirkuszi élményt élhetnek át.

Nagy Viktor: Én úgy tekintek a cirkuszra, mint egy sport klubra. Hétközben rengeteg edzés, hétvégén pedig fellépés. Mintha meccs lenne, csak a cirkusz sokkal de sokkal színesebb és látványosabb.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: kiskegyed.hu

nemzetisport.hu

Olvass tovább >>>

Táncba zárt félelem

Különös és egyszersmind megrázó előadást láthat az, aki ellátogat a Budapest Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójára, a Kislányom, Anne Frankra. Nem szimpla táncelőadás ez, nem is kortárs performansz: mozdulatok, zene, érzések különleges egyvelege.

Ahogy feljön a fény, utcaképet látunk. „Elviselhetetlen ez a meleg nyári este. Az emberek ingujjra vetkőznek, és egész nap csak legyezik magukat. Szinte fulladoznak a hőségtől. A gyerekeket persze nem zavarja, ők most is kint játszanak az utcán, mint általában.” – meséli Otto Frank, de ez a félhomály nem ettől fullasztó. Különös atmoszférát ad a nyitóképnek a sötétbe vesző, megmozduló, majd a mozgásból káosszá alakuló tömeg képe, mely mellett kontrasztként áll az apa.

Otto Frank, vagyis Gálffi László nem egyszerűen narrátor, nem pusztán egy gyászoló, aki az emlékeiből rakja össze széthullott élete darabkáit. Ő az előadás mozgatója, aki kívülállóként, mégis a darab szerves részeként van jelen. Monoton szövegmondása pillanatok alatt hozzásimul a kirajzolódó képhez, finom játékára nem kell ráerősítenie, hogy hasson: a néző rezzenéstelenül ül és figyeli a legapróbb kézmozdulatot is.

(forrás: budapestdancetheatre.hu)

Kiegészítése ez nyolc kiváló művész produkciójának, vagy talán épp fordítva, egymástól külön, mégis együtt lélegezve jutnak el az utolsó momentumig, a napló utolsó lapjára.

A táncosok mozgása következetes és kifejező. Először csak térformák, egyszerűnek tűnő, ám mesterien megkomponált összjáték, ami a jelenetek kicsúcsosodására össztáncba áll össze, majd hirtelen szétválik, ahogyan az embereket elszakítják egymástól.

Néhol humorba csap át. Nem olyasfajta humor ez, amin felkacag az ember, groteszk humor, inkább helyzetkomikum. Olyasfajta élcelődés, amiből világos, hogy egy oka van: csak így lehet túlélni. Sem Gálffi, sem a táncosok nem akarják erről az oldalról megmutatni ezt, mindvégig komolyak maradnak, ezzel állítva kontrasztba a szöveg eredendő komikumát a helyzet elborzasztó valóságával.

A díszlet mint megannyi apró cella vagy barakk, végig ott magasodik a játszók felett. Néhol magába szippantja őket, mintha saját maguk foglyai lennének, máskor a saját skatulyájukat próbálják ezáltal kifejezni.

(forrás: nemzetitancszinhaz.hu)

Otto Frank is egy ilyen cellában ül. Néha ő is kilép saját múltja börtönéből, hogy aztán még nagyobb erővel húzza vissza őt a fatákolmány az emlékeibe. Néha csak olvas, máskor úgy figyeli a táncjátékot, mintha valóban a régi képek elevenednének meg előtte, mégis az ember azon kapja magát, hogy oldalra sandít: „vajon ő mit szól ahhoz, amit lát?”

Otto a jelenünkben, Anna, vagyis Sághy Alexandra, a múltban válik eleven mesélővé. Más nyelv az övé, a tánc nyelve, mégis olyan világosan és érthetően közöl, hogy nincs szükség azokra a szavakra, amik a kockás borító alatt lapulnak. A legnagyobb összhangban dolgoznak alá a táncosok, és dolgozik ő is a többiekért. Ezért is nincs a tapsrendben „hierarchia”, mindegy, hogy ki hol áll, egyformán fontos – közös a sorsa az alakoknak, közös az előadás, amit létrehoztak.

Az idő észrevétlenül szalad el, és csúszik át egy másik síkba. Mint ahogyan az előadásban is elakadó Otto Frank, akire a múlt árnyékaként húzódik rá a sötét…

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>

A könyv története

Mindenkinek van egy története. Neked is. Nekem is. A testrészeknek is. Tóth Krisztina 2011-ben megjelent könyvében, a Pixelben ezeket a kis történeteket, anekdotákat meséli el, olykor humoros, groteszk, vagy épp elgondolkodtató formában.

A képlet egyszerűnek tűnik: adottak a testrészek, érzékszervek, amik mellett egyfajta körítésként ott áll egy történet, összekapcsolva megannyi életképet. Ugyanakkor mégsem ennyire egyértelmű, hiszen úgy, ahogy mi is érintkezünk egymással, a történet szereplői is lépten-nyomon felbukkannak egy másik történetben, hol főszereplőként, hol pedig egyszerű járókelőként, ha úgy tetszik: statisztaként. Néha időt és teret ugorva, egy korábbi szereplő későbbi életébe is bepillantást nyerhetünk.

A történetek pikantériáját az adja, hogy Tóth Krisztina a legátlagosabb élethelyzeteket veszi górcső alá, szembesítve minket saját valóságunkkal, mégis érdekelni tud minket a szeretőjét rejtegető férj, vagy a megkeseredett harmincas nő, aki egy sértődés miatt nincs beszélő viszonyban az apjával, vagy éppen a tanárnő, aki jobb híján a férfi mosdóba megy be pisilni.

Az írónő bátran nyúl olyan témákhoz, mint a homoszexualitás, vagy a szüzesség elvesztése, a migráció, és meglepő őszinteséggel mesél azokról az emberekről is, akik elvesztették az önmagukba vetett hitüket, és csak sodródnak az élettel. Nyíltan reflektál tehát a minket körülvevő világra, gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön az egész polgárpukkasztásnak. Ezt úgy éri el, hogy szereplőit más országba helyezi, más nemzetiségűnek állítja be, mégis a magyar valóságot véljük benne felfedezni. Máskor elbagatellizálja a szituációt, elrajzolja a karaktert, vagy nézőpontot vált egy pillanat alatt.

Nem vág rögtön arcon a saját valóságunkkal a könyv elején, sőt, már-már groteszk hatást kelt a kisfiú, aki mégsem az, hanem kislány, de tudjuk, hogy ugyanaz a gyerek, hiszen mindkettőnek rövidre vágott körmei vannak. Gondolatfolyamokat indít el, néhol megpihen, csapong, máskor következetes és egy irányba tart, akár a saját elménk.

Karakterei nem kidolgozott figurák, de nem is kell, hogy azok legyenek, mert a tipizálás elegendő ahhoz, hogy megteremtsük magunkban a tanárnőt, a társkereső-szolgálat pénzsóvár közvetítőjét, vagy éppen a világban kallódó, helyét nem találó fiatal fiút. 

Talán éppen ezért, mert nem lényegesek az egyéni karakterek, Tóth Krisztina kevés névvel dolgozik, ráadásul többségében teljesen átlagos keresztnevekkel. Akkor nevez el valakit, ha muszáj, vagy ha a figura másik „jelenetben” is feltűnik majd. Már-már azt is mondhatnánk, hogy a névválasztások éppoly esetlegesek, mint az elnevezések maguk.

Amivel megfog és ott tart minket, az a narráció. Néha egészen belebújik egy-egy karakter bőrébe, máskor felülről mutatja meg nekünk az egész szituációt. Sőt, szinte állandó jelleggel reflektál önmagára, kijavítja a saját „bakijait”, máskor egy-egy előreutalás közben „leállítja” magát, és visszakanyarodik az eredeti gondolatmenetre, ezzel tartva fenn az érdeklődést.

Tóth Krisztinát nem lehet egybefüggően olvasni. De Tóth Krisztinát olvasni kell. Mert elgondolkodtat, meghökkent, tabukat dönt, élettörténeteket mesél. Rólad. Rólam. A testrészekről.

Olvass tovább >>>

„Tudod mit? Igazad van!”

Az olaszliszkai bemutatásával nagy fába vágta a fejszéjét a Katona József Színház. Nem csupán azért, mert olyan közelmúltban történt eseményt dolgoz fel, amely ma már az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok ellenére is fogalommá vált, hanem azért is, mert olyan témát dolgoz fel, amiből már a kezdetektől etnikai és politikai kérdést csináltak.

Természetesen nem lehet ennyire végletesen szemlélni az eseményeket, mindenesetre tény, hogy az előadásban e két momentum – ami mondjuk ki, Magyarországon tabu – szerepet kell, hogy kapjon. Hogy tabudöntögetés volt-e az előadás célja, korképet, görbe tükröt akar mutatni, vagy esetleg társadalomkritikát megfogalmazni – ezt nehéz megítélni. Annyi azonban tény, hogy általánosít. A lincselésről. És rólunk.

Fotó: Marjai János

2006. október 15-én Szögi Lajos két lányával Olaszliszkán ment keresztül, amikor véletlenül elsodort egy roma kislányt. A kislánynak, Kittinek, semmi baja sem lett, sőt, később kiderült, hogy hozzá sem ért az autó, azonban a családja az anya uszítására agyonverte a férfit. Az esetet végignézte Lajos két gyermeke, Emese és Zsófi is.

Borbély Szilárd mesterien nyúl a történethez – az emlékezés felől mutatja be a tragikus eseménysort, beleszőve egy kicsit saját magából. Ezzel megteremti az emlékezés többdimenziójúságát. Látjuk a régieket, a kar mint az emlékek hordozói narrálják végig az előadást – akár egy görög tragédiában – és kapunk egy szeletet magából a szerzőből is: párhuzamot von saját élettörténetével. Máté Gábor, a darab rendezője úgy tálalja a drámát, ahogy Borbély megírta, kiegészítésként csak annyit tesz hozzá, hogy konkretizálja a szenteste történteket, amely eredetileg csak homályos utalásként volt jelen.

Egy megtört ember a színen. Olyan kabátban, amiben az egyik fotón Szögi Lajos is látható. Mesélni kezd, bizonyos Ilonáról és Mihályról, a szüleiről, akiket karácsonykor megtámadtak, és brutálisan megöltek. Távolságtartóan beszél, mint akitől idegen a történet, mégis, ahogy ül a félhomályban, a szemüvegével játszik, vagy éppen a földön mutogatva magyaráz magának, tudjuk, hogy róla szól. Róla is szól. Úgy lényegül át háromgyerekes tanáremberré, és lép át a saját másik valóságába, ha úgy tetszik jelenébe, hogy nincs szükség narrációra. Egyszerűen elfogadjuk, hogy a következő pillanatban ott ül mellette két lány.

Azt viszont már kevésbé, hogy a két „gyerek” – akik mindketten legalább a húszas–harmincas éveikben járó színésznők – eljátsszák, hogy kicsik. Mészáros Blanka esetében kicsit egyszerűbb a dolgunk, mert gesztusaiban visszaidézi bennünk 14-15 éves önmagunkat, tehát hitelesen formálja meg az unatkozó, lázadó, szüleivel szembemenő kamaszt, azonban Pálmai Anna szerepe már nem ennyire egyértelmű. Mentségére legyen, hogy felnőttként eljátszani egy ötévest önmagában majdhogynem lehetetlen feladat, ugyanakkor pont az e tekintetben való hitelességre törekvés teszi az egész helyzetet majdhogynem saját maga karikatúrájává.

Ebből az elbagatellizált ábrázolásból visszahúz minket a történetbe egy kis koccanás, a kislány el(nem)ütése, és a cigányok megjelenése.

Fotó: Marjai János

Az előadás a tárgyalásig bátran játszik a helyszínek és az idő összemosásával, létrehozva egyfajta semleges teret, ami a bíróságon konkréttá válik, a történetmesélés lineárissá, az elbeszélésmód tényszerűvé. Elhangzanak ugyan a politikát és az etnikai hovatartozást firtató tételmondatok, azonban a darab okosan kitér az elől, hogy állást foglaljon, pro és kontra érveket felsorakoztatva áthárítja a nézőre az ítéletalkotást. Ezáltal viszont nem tudja teljes mélységében kitárgyalni a kérdéseket, amiket felvet.

Furcsa kettősség van jelen a tárgyalóteremben. A néző önkéntelenül is nevet a Vádlott (Tasnádi Bence) vallomásán, pedig szó sincs humorról. Csak egy emberről, aki igyekszik hárítani, aki nem fekete-fehér, hanem miközben megrúgott egy „magyart”, a saját társait még a szorult helyzetben is menti. Azért nevetünk, mert az egész monológ egyszerűen emberi.

Fotó: Neményi Márton

Amíg a család utazik – ennek leképezésében nagy segítséget jelent a kivetítő, melyen végigkövethetjük az utat Olaszliszkáig, illetve a településen keresztül – kapunk egy harmadik olvasatot, amely szintén Borbély világát idézi vissza. Egy turista (Haumann Péter), kamerával a kezében, a zsidóságot kutatja, a temetőt keresi. Pontosabban talán valójában mégsem azt, inkább válaszokat, amiket senki nem tud megválaszolni, mert mint az az előadásban is elhangzik: végső soron mindenkinek igaza van. Ő és a rabbi találkozása magasabb szintre emeli az esetet, kivetíti mindenkire: nemzet, nemzetiség nélkül egész Magyarországra. Végül ők mondják ki a végső konklúziót: ott állnak a sírok, a zsidók mindent láttak, tudják mi történt. De már nem mondhatják el, mert halottak. Tehát a teljes igazság soha nem fog kiderülni, az jótékonyan feledésbe merült.

A történet, a szöveg, és Fekete Ernő (Áldozat) játéka önmagában elég lenne ahhoz, hogy a darab magába szippantson, gondolkodtasson, láttasson. Erre azonban még ráerősít a zsidó, cigány és magyar motívumokkal átszőtt zene, ami olyan mesterien kúszik be az előadásba, hogy csak akkor érezzük a hatását, amikor hirtelen csend lesz.

Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett (ami Cziegler Balázs díszlettervező munkáját dicséri), mely megásott sírhelyként emelkedik fölénk, félig elfedve a múltat: háborúkat, korokat, embereket. Az utolsó jelenetben még visszatér az Áldozat a sírgödörbe, hogy eltűnjön a felejtés vagy az emlékezés homályában.

Olvass tovább >>>

A dzsungel törvénye

Kipling neve – bár megannyi remekművet írt – óhatatlanul összekapcsolódott A dzsungel könyvével, hiszen leghíresebb művét számtalan formában feldolgozták. Ha pedig a színpadi változatra gondolunk, mi más is juthatna az eszünkbe, mint Dés László fülbemászó dallamai és Geszti Péter utánozhatatlan szójátékai. A Harlekin Bábszínház egy újfajta megközelítést választott, amikor bábelőadásként állított színpadra ezt a klasszikust.

Talán nem túlzás állítani, hogy egy olyan műről beszélünk, amit a kicsiktől az idősebbekig mindenki ismer, a darab maga garancia a sikerre, így nem csoda, hogy minden korosztály képviseltette magát a Városmajorban az augusztus 30-i előadáson.

Ez a minden korosztály ezúttal nem túlzás, az egészen piciktől, akiket babakocsiban ringattak, az unokájukat terelgető nagyszülőkig mindenki olyan helyet keresett, ahonnan reményei szerint mindent lát. Erre nem volt igazán szükség, hiszen hála a Városmajori Szabadtéri lejtős nézőterének, a színpad mindenhonnan jól látható. Erre szükség is volt, mert a gyerekek, főként, amikor a figyelem lankad, érdekes pozíciókat tudnak felvenni. Hogy miért taglaltam ilyen hosszan a kezdés körülményeit? Mert a darab kezdése szempontjából igen lényeges, és nem elhanyagolható momentum volt az, hogy érkezési sorrendes helyfoglalás volt, ugyanis a darab elején már színen lévő Maugli (Zádori Szilárd), hiába játszott a báb-fiúval, amíg leültünk, aki hamar észrevette, annak egy idő után érdektelenné vált, aki meg nem… nos, az csak akkor eszmélt két pizzaszelet között, amikor felhangzottak a nyitány dallamai. 

A látvány, ami inkább a fénytechnikára, semmint a díszletekre épített, még szabadtéren is kifogástalan volt, pedig az előadást láthatóan egy kisebb térbe, intimebb közegbe készítették eredetileg. Amit érdemes kiemelni, az a különböző látványtechnikai elemek, például a vetítés használata. A második felvonásban a sátorra vetített vadászat képe sikerült nagyon jól, különös hangulatot adva az egész falunak.

Meglepő, de a bábok mögött görnyedő, keményen dolgozó színészek látványa egyáltalán nem volt zavaró, mert olyan szép és kidolgozott figurákkal táncoltak és játszottak, hogy az ember két perc után teljesen belemerült az előadásba.

A képet csupán az állatok ruhája – merthogy volt nekik – rontotta, különösképp Bagira jelmeze sikerült kétértelműre, aki így még szépen fogalmazva is egy olcsó lotyónak nézett ki. Ezért aztán majdnem minden tizennégy év fölötti néző elfojtott egy félmosolyt, amikor a párduc kifejtette, hogy maradt valamije az emberek világából. És bár majdnem minden állatbábon furcsán mutatott a ruha, Balu, Csil és Ká esetében majdhogynem hiányoltam volna. Itt külön érdemes megjegyezni, hogy bár számtalanszor láttam már A dzsungel könyvét, most először volt alkalmam női Csillel látni.

Színészi játékról igen furcsa beszélni egy bábelőadás kapcsán, ám mégis szükséges, hiszen az egyméteres figurákat kiváló színészek mozgatják, és kölcsönzik nekik a hangjukat. Közülük is két alkotót tudnék kiemelni: az egyik egyértelműen Balu, vagyis Herein János, aki egy pillanatra vissza tudta idézni bennem a ’96-os előadás medvéjét, Reviczky Gábort, a másik pedig Csil, akinek igen jót tett, hogy nővé változott. A kiskosztümben üzletasszonyként tárgyaló madár üde színfoltjává vált az előadásnak, jelenléte még azt a tényt is feledtetni tudta, hogy a férfihangra írt számot csak félig-meddig sikerült elénekelnie, de ezúttal megbocsátható volt, mert akár úgy is mondhatnánk: megoldotta karakterből.

Habár egy igen magával ragadó, mindenkihez szóló – bár a három éves kort, mint alsó határ, kicsit túlzásnak éreztem – darabot láthattunk, sajnos dramaturgiailag néhol megbicsaklott, vagy legalábbis eltért az előadás attól, amit felszisszenés nélkül elnézünk. Persze szőrszálhasogatás, de volt feltűnő volt, néhány indokolatlan ki- és bemenetel, gondolok itt arra, hogy Túna a nyitányban kiment a takarásba, majd két másodperccel később visszatért a színpadra (anélkül, hogy bármit ki- vagy bevitt volna). Illetve ilyen volt még Balu halála után Herein János báb nélküli bejövetele, és átsétálása a színpadon.

Azt már sokkal nagyobb dramaturgiai hibának érzem, ami a második felvonásban következett. Amikor az emberek világába érkezünk, hús-vér emberek táncolnak és Maugli sem bábként jön a faluba. Ez a helyzet nagyon jót tett Zádori Szilárdnak, aki sokkal felszabadultabb lett úgy, hogy nem volt az egyméteres másához kötve, mind énekben, mind prózában sokkal természetesebbé vált. Az az elgondolás, hogy ilyen módon különítsük el az emberek és állatok világát remek rendezői koncepcióra vall. Azonban ezt felborítani látszik az, hogy amikor Maugli visszatér a dzsungelbe, Zádori nem vette vissza a bábját, és ez még azzal sem magyarázható, hogy itt már emberként gondolkodik, hiszen ezen a ponton még nincs tisztában emberi mivoltával. Így aztán, amikor mégis visszakerül a kezébe a báb, teljes kuszaságba fullad a dramaturgiai helyzet.

Az előadás rövidsége és a fent említett alacsony korhatár miatt a darab nem tér ki a szerelmi szálra, csupán arra fókuszál, hogy a momentum, miszerint Maugli találkozik Túnával, megjelenjen és indokot teremtsen a fiúnak arra, hogy elhagyja a dzsungelt. Az elgondolás, ugyanúgy, mint a báb kontra ember esetében, megint csak félig állja meg a helyét. Ugyanis ezzel a dramaturgiai ugrással pont Maugli motivációját vesztik el, aki így indokolatlanul tér vissza – végleg – az emberekhez. Ezt a bábelőadás azzal igyekszik enyhíteni, hogy a dzsungelben mindenki a fiú ellen fordul, ám ez megint csak félmegoldás, hiszen az állatok nagy része eddig sem támogatta, a támogatói pedig eddigre már jórészt „Csil üzletfelei” lettek. Ezektől függetlenül a darab önmagában működik, és megállja a helyét.

Végezetül nem mehetek el egy igen fontos momentum mellett, miszerint a Harlekin Bábszínház már alkalmazza az előadásában azt a dalt, melyet pár évvel ezelőtt írtak csak bele a darabba. Maugli nagydala bár kicsit átformálja a dramaturgiai rendet, kétségkívül helye van az előadásban.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Harlekin Bábszínház

Olvass tovább >>>

Hírnévbe zárt valóság

Ritka, hogy egy színház évad végére időzít egy bemutatót, ám nem csak emiatt volt érdekes a Budapesti Operettszínház Fame című musicalje.

A darab magyarországi viszonylatban közel húsz éves múltra tekint vissza. A darab különösen aktuális, hiszen bizonyos aspektusai párhuzamba állíthatók a tévében futó tehetségkutatók világával, és az ehhez kapcsolódó torz képpel, ami az emberek fejében kialakult.

A történet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a darab karakterei végletekig sarkított figurák, viszonylag kevés mód van a jellemek árnyalására. Ezek a prototipikus figurák úgy tudnak mégis hitelesen mozogni a köréjük rajzolt világban, hogy a nézőnek azt az oldalukat mutatják meg, amit látni akarnak: a művész vagy fanatikus karrierista, vagy drogozik és iszik, illetve törvényen kívüli és lázad, rosszabb esetben ez mind egyszerre. Mindenkihez eljut, a kétségek között őrlődő fiatal pályakezdőktől a már tapasztalt „nagyöregekig”. Jutalomjáték ez a színészeknek, hiszen valahol, közvetve, magukat alakítják.

A darab nem akar nagy igazságokat puffogtatni. Szórakoztató akar lenni, némi – nem túl mélyen rejlő – tanulsággal, és ennek a feladatának eleget is tesz.

Az előadás során egy művészeti iskola mindennapjaiba csöppenünk, és be is vonzana a fülbemászó zene, a lendületes tánc, ám valami miatt az első percekben kívül rekedünk. Az amerikai oktatási rendszer más, így szükségszerűen az ottani közösségek is mások. Ezt pedig – bár a rendező, Somogyi Szilárd részéről kísérlet történik rá – nem lehet kiküszöbölni. A nagy amerikai iskolai életet behozni azért nem szerencsés, mert az itthoni néző nem tud vele azonosulni, a magyar gyakorlatban alkalmazott kiscsoportos műhelymunka pedig túl intim a nagyszínpadhoz.

Volt szerencsém látni a Fame-et még 2007-ben egy vizsgaelőadás keretein belül, szintén Somogyi rendezésében, annak az előadásnak – talán pont a közelsége révén – sokkal inkább megvolt a maga ereje, sokkal inkább érezhető volt a küzdeni akarás. Ebben az előadásban én a „Kemény munka, sok áldozat és harc” felkiáltást az előadás kezdetén még csupán a fantasztikusan megkomponált, látványos táncokon értem tetten.

Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, és kirajzolódtak előttünk a karakterek, valahogy az egész át tudott fordulni a szereplők irányába, az egész már nem az iskoláról, nem a sztárságról szólt, hanem hogy hogyan is lépjünk át magunkon, hogyan váljunk azzá, amik lenni szeretnénk úgy, hogy közben ne veszítsük el magunkat. – igen, ha meg kellene fogalmaznom egy mondatban, hogy nekem mit jelent ez a Fame, azt hiszem, ezt.

Nem a gyerekek, a növendékek az egyetlenek, akiknek meg kell küzdeniük a saját démonaikkal, a tanárokat is ugyanúgy foglalkoztatja ez a kérdés. Az álmairól lemondani kénytelen Miss Bell és az örök maximalista Miss Sherman ellentéte világosan rajzolódik ki a szemünk előtt, majd egy dalban csúcsosodik ki. Auksz Éva (Miss Bell) és Szulák Andrea (Miss Sherman) jó párost alkot a színpadon, és bár utóbbinak hangilag gondjai akadtak néhol, főként a szólódala magasabb részeinél, mégis meg tudott élni. Ez főként annak köszönhető, hogy egyikőjük sem akarta a karakteréből kilépve a másikat lenyomni, épp ezért maradtak egyenrangúak. Kimondott és kimondatlan csatározásaikba csendesen surran be egy harmadik tanár, Mr. Myers (Németh Kristóf), akiről egy közhellyel élve azt mondhatnánk, hogy „keveset szól, de ha mégis, az üt.” Olyan finoman és észrevétlenül mozgat szálakat, hogy habár jelenléte nem okoz feltűnést, hiánya azonban minden bizonnyal Tyrone (Szabó Dávid) helyzetére.

Bár a darabnak nagyrészt egyenrangú szerepekkel találkozunk, Tyrone mellett kiemelkedik Carmen (Gubik Petra) is. Azonban míg Tyrone őrlődése hiteles és következetes, Carmen sorsa már-már előre elrendelt. Törvényszerű, hogy Carmennek el kell züllenie, és a visszatérés után már az is egyértelművé válik, hogy a végjátékban meg kell halnia. Sajnos ezt Gubik Petra is tudja, nem is törekszik nagy ívű karakterformálásra. Pedig a lehetőség meglenne benne és a karakterben is: egy sztárságra éhes lány, aki megjárja a poklot, amiből aztán utolsó erejével megpróbál kimenekülni, de nem sikerül. Nagyjelenetéhez kap egy jól komponált – ám meglehetősen nehéz – dalt, ami pont odáig fokozza az izgalmakat, hogy magyarázat nélkül zuhanhatna a mélybe. Mégiscsak ülünk, és én azon izgulok, hogy kijön-e a végén az a hang, és hogy tűnik el a felfüggesztett hídról.

Tyrone kálváriája szép. Néhol talán kicsit túldramatizált, máshol túlmagyarázott, de következetes, és orosz akcentusa csak fokozza a kívülállóságát.

Nem csak Tyrone-nál vannak kisebb „túlkapások”, bizonyos jeleneteknél soknak éreztem a látványt, kevésnek a tartalmat. Ilyen például a Művész-szám közbeni felemelkedés, vagy a gyönyörű finálészám után címadó dalra táncra perdülő sárga taxi.

Annak ellenére, hogy ezek a hatásvadász momentumok elhagyhatóak lennének, látvány tekintetében nem lehet okunk panaszra. A díszletet erősítő háttérvetítéseket jó érzékkel alkalmazzák, tökéletesen illeszkednek a jelenetek túlfűtött, pörgős, vagy éppen érzelmes jeleneteihez.

A Fame jókor találta meg a színházát, a színház jókor találta meg a darabot, minden további szőrözés már felesleges belemagyarázás.

Írta: Vass Antónia

Fotók: operett.hu

Olvass tovább >>>

Önmagunkkal szemben

A Szputnyik Hajózási Társaság heilbronni Katicája a POSzT-on.

Kettéosztott színpad, két asztal és másfél méter a játéktér és nézők között. Ennyi jut a Szputnyik heilbronni Katicájának. Mégsem érezzük, hogy túl kevés, vagy túl sok lenne. Pont jó, pont itt jó.

Furcsa és megfoghatatlan légkör lengi be a pécsi kamaratermet, ünnepi és egyben szívfacsaró. A bent ülők és a bejutásra várók fojtott izgalommal várják az előadást, mert ez az utolsó. Nem csak darabtemetés, nem csak egy évad végi lezárás. Ez a Szputnyik Hajózási Társaság, egy korszak vége is.

Először a hangulat fog meg, a helyzet, a vergődés, amiben Katica (Kurta Niké) képes lenne a mártíromságra. A fejük fölött ingázó lámpa a vallatóterem félhomályába von. Egy pillanatra Katica is lejön közénk – nézők közé – kívülről szemlél. Az egész álomkép, mint ahogy ezt csukott szeme sejteti is.

A szerelem nem tiszta, nem egyértelmű, nem is tud az lenni, csak vágy Katica részéről, tagadás Friderick, Sugár grófja oldaláról. Hogy miből következik az ellenállás, és mi hajtja Katicát, hogy mindent eltemetve a gróf után menjen, nem tudjuk. Nem is kell, hogy tudjuk, mert nem egy klasszikus lovagdrámát látunk. Egymással szembenálló hús-vér alakokat, akik mind küzdenek a céljaikért, ki elbukik, ki győz, ki értelmetlenül menetel.

Katicával szemben Thurneck Kunigunda (Bach Kata) áll – gondolhatnánk, és a rendező, Kovács D. Dániel erre módszeresen igyekszik is ráerősíteni azzal, hogy Katicát tiszta fehérben, Kunigundát pedig feketében látjuk végig. Ám ez csupán belemagyarázás lenne, mint ahogyan azt fejtegetni is, hogy a fehér itt a tisztaságot jelképezi-e, a fekete pedig a romlottságot. Katica ugyanis végső soron egyetlen emberrel hadakozik, az pedig saját maga. Saját önös érdekeit, saját vágyát kellene legyőznie ahhoz, hogy a kezdeti álomképből – képletesen vagy valójában – kitörhessen, és az elrajzolt világ helyett, amit az egyszerű, ám mégis sokatmondó fényjátékokkal az előadás elénk tár, meglássuk a rozoga asztalt, a kopott ruhákat, a lecsupaszított valóságot.

Ez a hadakozás végső soron akkor teljesedik ki, amikor a lány fizikailag is levetkőzik. A megnyilatkozás naturális, mégsem zavaró, nem érezzük idegennek, szükségszerű következménye és utózöngéje a lelki túlfűtöttségnek. Egyben mutatja azt is, hogy minden előttünk zajlik, nincs a néző számára rejtett pont. Ezzel a gesztussal ügyesen álcázza az előadás azt a hiányosságát – ha egyáltalán hiányosságnak nevezhető, és nem szándékolt dramaturgiai lépésről van szó –, hogy a főbb szerepeken kívül sok esetben egy ember játszik több karaktert. Hatalmas feladata van itt Szabó Zoltánnak, aki egymaga birkózik meg kilenc szereppel, hozzá kell tenni: bravúrosan. Sem színészileg, sem színpadképileg nem egyszerű megjeleníteni ezt a változást, hiszen Szabó sok esetben magával beszélget. Hogy további színészek hiányát nem érezzük, nagyrészt az ő színészi játékának és a rendezés összehangoltságának köszönhető. A hatásos hangeffektek – a kilőtt nyíl, a lesújtás hangjai – erősítik és segítik a jelenetet, ami talán így még befogadhatóbbá válik, mintha követve a naturalista ábrázolásmódot, a tényleges harcot láttuk volna.

A jelmezek hangsúlyos, hétköznapi, mai kort idéző ruhák. Afféle modern áthallás ránk, XXI. századi emberekre. A kettős – vagy többes – szerepet játszók előttünk lényegülnek át, a színpad szélén, és nem a takarásban öltöznek. Hogy ezt mi a székünkben ülve természetesnek vesszük, és nem vonja el a figyelmünket, abban nagy szerepe van az előbb említett nyitottságnak, vagy el nem rejtettségnek.

A heilbronni Katica jó előadás volt. A Szputnyik Hajózási Társaság jó csapat volt. Ezzel az előadással, ezekkel a színészekkel, és Kovács D. Dániel rendezésével méltó módon búcsúztak.

Írta: Vass Antónia

Fotók: 7ora7.hu, poszt.hu

Olvass tovább >>>