Tündérkert bukása

Történelemszilánkok Erdélyről.

A magyar történelem egy szeletének színrevitele nemes dolog, fontos része a nemzeti öntudat alakulásának. Az idei POSzT pedig valahogy úgy alakult, hogy sok apró morzsát kaptunk ezekből a szeletekből. A Miskolci Nemzeti Színház Erdély – Tündérkert című előadása is ilyen morzsa akart lenni, de elporladt a fesztivál nagyszínpadán.

Sejtelmesen megvilágított tér, tömör, szögletes tömbök, melyeket lépcsők kötnek össze, és amelyek kiválóan alkalmasak a tér többfunkciójú voltát megerősíteni, és amelyeket mennyezetről lelógó láncok zárnak körbe. A színpadkép pazar, az ember komolyan hiszi, hogy élvezni fogja az előadást. Aztán amikor a forgó elindul, és először találkozik ez a tömbös szerkezet a lánccal, a néző felmordul. Mert hiába látna remek színpadi játékot, hiába van minden érzékszerve kihegyezve arra, hogy ne vesszen el a történelmi események rengetegében, a percekig himbálózó lógó díszletelemen kívül másra nem tud figyelni.

Tulajdonképpen ha csupán ennyi lenne a Tündérkert hibája, legyintve megbocsájtanánk, hiszen ezt a darabot nem erre a színpadra tervezték, minden további nélkül elképzelhető, hogy nem tudták átintegrálni a pécsi térbe. Azonban valamiért a világítástervező, a színészek, és a változászene készítői úgy gondolták: fel kell sorakozniuk a díszlet mögé.

A fények nem akarnak újat mondani. Az egész világítás azt a célt szolgálja, hogy a színpadi jelenetet erősítse, illetve segítsen megtalálni a megfelelő fókuszpontokat. Ezzel szemben nem is egy alkalommal találkozunk olyan megoldással, ami ellentmond minden ésszerű döntésnek. Ilyen logikátlan lépés volt például, az adott szereplőt hátulról megvilágítani– vagyis, hogy egészen pontosak legyünk: a háta mögé világítani. A magyarázat ez esetben kétféle lehet: vagy azt szerették volna elérni, hogy az illető sziluettjét lássuk, vagy a színész rossz helyre állt. Ez utóbbi azért zárható ki majdnem teljes bizonyossággal, mert a jelenség az est folyamán többször megismétlődött, a színpadon álló játszónak pedig minden bizonnyal érzékelnie kellett volna a hibát és a következő jelenetben korrigálnia – ennyi alkotói szabadsága neki is van. Maradt tehát az első megoldás, a sziluett, ám ez esetben sem éri el célját a fény. Az árnyalak ugyanis nem alakul ki, a néző meg hunyorog, legfőképpen azért, hogy kivegye a feketébe vesző arc vonásait. De akár említhetnénk az éjszakai jeleneteket is, ahol olyan sötét volt a színpadon, hogy fontos momentumokat vesztettünk el.

A díszlet és fény eme össze nem hangolt játéka látványosan merev színészi játékot eredményezett. Olyan érzésünk lehetett, mint amikor színinövendékek először játszanak rendezői irányítás alatt. Szinte hallottam a fejemben a mondatokat: „állj diagonálba, hogy a közönség felé is fordulj, de a partnernek beszélj” – mert ugyebár régi berögződés, hogy a nézőnek nem fordíthatsz hátat) –, „miközben áthaladsz a színpadon, ne beszélj, mert a mozgás miatt elveszik a szöveg tartalma”, „ne lóbáld a kezed” és így tovább.

Ilyenformán az egész előadás statikussá vált, ugyanis a színészek rendre be is tartották ezeket az „utasításokat”. Álltak, mint a cövek, tökéletes színpadi kompozícióban, ha véletlenül úgy jött ki a mondat, hogy felemelték a karjukat, már-már ijedten csapták vissza az oldalukhoz. Mindenféle színészi cél nélkül mentek át a színpad egyik oldaláról a másikra, nem azért, mert karakterük indulatából következett volna, sokkal inkább azért, mert tudták: ott nekik jelenésük lesz tíz másodperc múlva, vagy kigyullad egy reflektor azon a ponton, ahol állnak.

Ha már az indulatnál tartunk, különös módon az összes szereplő igyekezett a másikon hangban túllépni, ahelyett, hogy gondolatokat közvetített volna. Ez sok esetben azt eredményezte, hogy azt a karaktert éreztem erősebbnek, amelyik hangosabb volt, és ilyenformán könnyebben tudtam igazat is adni a jobb hangi adottságokkal megáldott színésznek, holott a nagymennyiségű szöveg, aminek megtanulása és főképp hiteles előadása egyébként komoly és dicséretre méltó színészi munka, egyre inkább háttérbe szorult. Ez alól kivételt képez Görög László, akinek Pázmány-monológja az est egyik legmegrendítőbb és legemlékezetesebb színpadi pillanata volt. Mint ahogyan Märcz Fruzsina Évuskája is figyelemreméltó. Azonban míg Pázmány helye és szerepe tökéletesen kirajzolódott, Évuska alávetettsége, szembe nem szállása tisztázatlan, az előadás átsiklik felette és a szál elvarratlan marad. Ugyanúgy a dramaturgia hibájának róható fel az álomképben való megszólalása is: egyértelműen gyengíti Fruzsina játékát és színpadi jelenlétét.

Sem a rendező, sem a színészek nem tudtak mit kezdeni a jelenetváltozással. A változás-fények olyan formán világították meg a színpadot, hogy minden jelenetváltás az előadás szerves részévé vált, a néző mindent láthatott. Ennek azt az abszurd helyzetet kellene eredményeznie, hogy ezeket az átkötéseket a színészeknek „karakterből” kellene megoldania, vagy legalábbis törekednie rá. Ezzel szemben ők ennek a tökéletes ellentétét valósították meg, olyannyira, hogy bizonyos jeleneteknél ezek a civil mozgások és a karakter megformálása összemosódott, és az alkotók olyasfajta kétségek közt hagytak, hogy nem tudtam: vajon szándékolt mozgásról van-e szó vagy nem. Gondolok itt arra, hogy a játszók nem egyszer szinte már a színpad elején ültek be a forgóba, vagy a leszúrt színésznő még a változásfény beadása előtt egyszerűen kisétált a színpadról. Mint azt említettem, ez lehet technikai probléma a másfajta tér, más színpad miatt, de mindenképpen zavaró, mindenképpen hibának hat és még a velőig hatoló zene sem képes elvonni róla a figyelmet.

Az Erdély – Tündérkert jó előadás lehetne, hiszen a tér, a fények és a kiváló színészek adottak hozzá. A gond csak az, hogy ebben a darabban e három nem képes egységben létezni.

Írta: Vass Antónia

Fotók: poszt.hu, eszak.hu

Olvass tovább >>>

Vitéz Mihály Szombathely után Pécset is elfoglalta

Székely Csaba Vitéz Mihályának sikere már megszületésének pillanatától töretlen. A szombathelyi Weöres Sándor Színház 2013-as drámapályázatának győztes darabját alig pár hónapja mutatták be, és máris meghívást kapott a POSzT-ra.

Egy nemzeti hőst bemutatni mindig rizikós, hiszen könnyen eshet a rendező abba a hibába, hogy túlontúl felmagasztalja, netán abbéli buzgalmában, hogy ez ne történjen meg, túl nyers, túl hétköznapi figurát farag a karakterből. A határvonal nagyon keskeny és nem is mindig egyértelmű.

A használt tér itt egészen különleges: már-már egy alternatív univerzum, alternatív valóság képe tárul elénk, a sóval felszórt padló és a mennyezetről lelógó csövek, alkatrészek, rozsdás edények mind-mind függetlenítik a teret.

Merthogy ez a Vitéz Mihály nem az a Vitéz Mihály, pontosabban mégis, csak sokkal emberibb, sokkal megfoghatóbb alakban. Székely Csaba, valamint a rendező, Béres Attila, merészen nyúl a figurához, és jól teszi: humoros szóviccek, az megfoghatatlan tér – melyben a mennyezetről lelógó városnevek adnak iránymutatást – a humor eszközeivel közelíti meg az eseményeket. Mégsem beszélhetünk szimpla múltidézésről, nem akar történelmi iránymutatást adni, de azt sem állíthatnánk egyértelműen, minden áthallás ellenére, hogy a darab rólunk szól. Pedig valahol ott van Vitéz Mihály. Furcsa kettősség ez, amelyben a színészek bravúrosan mozognak, különösképpen Bajomi Nagy György Mihályként, vagy ha úgy tetszik: Misi királyként. Mondhatnánk azt is, hogy könnyű volt a dolga, hiszen egy hatalom- és haszonéhes kereskedőből lett véreskezű fejedelmet kell megformálnia, ami rengeteg játéklehetőséget ad, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a hiteles játékhoz egy mélységeket megmutatni tudó ember szükséges. Bajomi ilyen ember. Hagyja, hogy mozgassák, hogy végül mozgathasson, így viszi az előadást a hátán. Viszi Mertz Tibor Petroszával, és Horváth Ákos Terminátorával. Előbbi makulátlan eleganciájával ellensúlyozza Mihályt, utóbbi pedig USB-ről programozható mivoltával áll szemben a fejedelemmel. És ha már beemeli a Terminátort mint elemet, az előadás aktualizál, a mára vetít, és nyíltan politizál. Így kerülhet a Német-Római Birodalomba megannyi Angela Merkel egy pórázon tartott Conchita Wursttal, a Terminátor embereinek Star Wars-dobolása, Sztanka asszony kedvenc sorozata a Vad Angyal, vagy éppen a mostanság szállóigévé vált „ha idejöttök, tiszteletben kell tartanotok a kultúránkat” mondat.

Szerepek tekintetében egyébként a standard sémát követi Székely Csaba darabja: adott a hős, az ő ellensége, az áruló, és hozzájuk közel álló, jó humorral megáldott csatlósok. Egyedül a női karakterek tekintetében vélek felfedezni némi hiányosságot. Az előadás ugyanis meglehetősen mellőzi őket. Egy ebben az előadásban villantani kívánó fiatal színésznő maximum a tényleges villantásig jut: vagy kurva, vagy féltékeny, lépten-nyomon megcsalt, szexéhes feleség lehet belőle. Sztanka asszony ráadásul még izgalmas karakterré is válhatna, ha konkrét szerepét, jelentőségét megindokolná az előadás, de gyakorlatilag biodíszletnek használják, Csonka Szilvia pedig hiába küzd, saját határait ő sem lépheti át.

Mint említettem, a rendezés ügyesen bánik a térrel, ebben az abszurd világban azon sem ütközünk meg, hogy a jelenetek közti változásban a színészek díszleteznek át, ugyanakkor ennek mégis van némi hátulütője. Mégpedig egy-egy bennfelejtett flakon, vagy egy sóba temetődő kard a színpadon, ami kizökkentően hat, és eldönthetetlen, hogy vajon azt éreznénk-e amatőrebb megoldásnak, ha a változás alatt gyorsan felvennék, vagy így, hogy a teljes második felvonásban oda nem illő módon zöldell a fehérségben a színpad közepén egy PET palack.

A fények is a látványt szolgálják, inkább sötét-világos hatásokkal játszanak, mintsem színekkel, ami így megadja a térnek azt a sterilséget, ami tértelenné teszi. Ezt a tértelenséget hivatottak ellensúlyozni a helységneveket jelző táblák, és a fel-felbukkanó Kárpát-medence térkép, amely azt az Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet jeleníti meg, amit Vitéz Mihály egy évre egyesített.

Merthogy Mihály bármilyen aspektusból nézve egy bukott emberből kreált nemzeti hős. Ennek ellenére az előadás nem törekszik rá, hogy ezt a bukást fókuszba helyezze, szinte már-már azt érezzük, hogy csak egy törvényszerű következmény, egy várható végkifejlet. 

Ilyen formán pedig, hagyományos értelemben vett katarzisról, feloldozásról – bár a záró színpadkép adná magát – nem beszélhetünk.

Írta: Vass Antónia

Fotók: wssz.hu, poszt.hu

Olvass tovább >>>

„A kultúra munka” - Interjú Szarvas Józseffel

A 15. Pécsi Országos Színházi Találkozón előtérbe kerülnek a színházi háttérszakmák, és ennek kapcsán számos szakmai beszélgetés zajlik a fesztivál ideje alatt. Balogh Tibor Színjátszók versenyben címmel egy átfogó szakmai kiadványt jelentetett meg. A könyvbemutató díszvendége Szarvas József színművész volt. A POSzT-ról, a következő évad szerepeiről és a jövő évben 10 éves jubileumát ünneplő Pajtaszínház és Galériáról beszélgettünk.

A POSzT nem ismeretlen az Ön számára, idén Balogh Tibor vendégeként van jelen a Színjátszók versenyben című könyv bemutatóján. Milyen kapcsolat fűzi a könyvhöz? 

Az egyik előadásunk, a Szentivánéji álom (Nemzeti Színház – szerk.) benne van a kötetben, a címlapon mi ketten vagyunk Nagy-Kálózy Eszterrel, ő mint Hippolyta, én mint Zuboly. Ez adta az ötletet, illetve innen jött a felkérés, hogy olvassak fel ebből a könyvből. Voltam már néhány alkalommal a POSzT-on, zsűritagként és színészként is, és nagyon szeretem ezt a fesztivált.

Miért lehet aktuális, miért van helye egy ilyen szakmai jellegű, átfogó kiadványnak 2015-ben?

A kritika, illetve maga az írás arra való, hogy egy pillanatot kimerevítsünk, megörökítsük, polcra tegyünk, emlékbe idézzünk. A színház a pillanat művészete, a színház addig él, ameddig a nézők el nem tapsolják magukat. Utána marad az élmény, az emlékezet, marad a róla való híradás. A kritikának van egy kultúraközvetítő szerepe is. Jó esetben egy kritika közvetít a néző és az alkotói szándék között. A kritikának nem lehet célja, hogy elriassza a nézőket, de elmondhatja a saját szubjektív véleményét az előadásról. A színházi fogalomban a jó és tetszik két különböző fogalom, a jó lehet bukás, a rossz pedig siker. A kritika tehát elmondja, mi tetszik és mi nem. Ehhez persze az kell, hogy a kritikus megszerezze az emberek bizalmát, és meg kell tartania a saját hitelességét. Én ebben a hitelességi dologban hiátust látok. Ez nemcsak szakmai probléma, de kultúraközvetítési dráma is. Talán azért van így, mert a kritika már nem érdekes. Viszont ha egy hiteles ember írja, akkor igen, és Balogh Tibor hitelességének fokmérője ez a könyv. Ez egy nagyon nagy felelősség a maga számára is. Nagyon szép könyv, fantasztikusan jól kidolgozott, érződik rajta, hogy akik csinálták, azok szeretik a színházat, szeretik a színészeket.

Mi a véleménye az idei versenyprogramról? Megnézi az idei versenyelőadásokat? 

Sajnos nem láttam őket és a POSzT-on sem maradok sokáig, de Budapesten megnéztem a Mohácsi testvérek előadását – az éppen nem megy versenybe (E föld befogad, avagy számodra a hely – szerk.) –, illetve még két előadást, a Brandot, és az Isten ostorát. Mindkettő nagyszerű és nagyon különleges színházi élmény.

Önt milyen új előadásokban láthatjuk a következő évadban?

Kaposváron kezdem próbálni augusztusban egy ír szerző, Conor McPherson A gát című darabját, annak játszom az egyik komoly és fontos szerepét, ez nagyon érdekes munkának ígérkezik. Érdekes dolog lesz számomra még, egy különös kaland – mindig is az – Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje, amelyben Balgát játszom, ha összeszámolom, immár negyedszer, most Vidnyánszky Attilával. Illetve játszom még a Cyranoban.

A következő évad más szempontból is mozgalmas lesz: 2016-ban ünnepli 10 éves jubileumát a Pajtaszínház és Galéria.

A Pajtaszínház életem nagy kalandja. Önerőből építettem Viszákon pajtából színházat, istállóból Galériát, majd ennek folyományaként 2009-ben létrehoztuk Viszákon az első Tündérkertet, melyben mentjük a Kárpát-medence gazdag gyümölcshagyatékának viszáki kultúráját úgy, hogy minden Tündérkertbe elmentett gyümölcsfának viszáki, illetve Viszákról leszármazott gyermekgondnoka van, és minden évben annyi gyümölcsfát mentünk be a kertbe, ahány gyermek az előző évben a faluban született.  Ez azért fontos, mert ahogyan pusztulnak a gyümölcsfáink, úgy sekélyesedik a kultúránk. Amit ma élünk, az a kulturálatlanság teteje. Amikor azt mondják „multikulti”, az azt jelenti nekem, hogy kulturálatlan, nincs gyökere, múltja, hite, közössége, családja. A szándékom az, hogy a „Tündérkert” kultúra- és hagyatékmentő gondolata erősödjön. A Pajtaszínház programja azokért és azoknak van, akik a Tündérkertben építkeznek. Tavaly kezdtük el a kemencekápolnánkat építeni, amelyben lesz egy közösségi tér, egy gyümölcsészetről szóló Bereczki Máté-kiállítás, illetve egy szabadtéri galéria, amit Tenk László festőművész barátomról Tenk-sétánynak neveztünk el. Ily módon a Tündérkert, a Pajta és a Galéria egy összekötő, egymásba fonódó, egymást feltételező organikus gondolat. Azt próbáljuk megjelentetni, hogy a kultúra földet, tájat, szokásokat örökítő munka. A művészet ennek leképezése, közvetítője, kötelezettje. A művészet lehet öncélú is, és attól még lehet jó, nívós és piacképes. A kultúrának gyökere van, ha nincs gyökere, az csak művészet. A Pajtaszínház és Galériába látogatók idén nyáron az „építés drámájában” találkozhatnak a Gál Tamás által létrehozott CSAVAR Színház Nagy László estjével, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem Athéni Timonjával Hegedűs D. Géza főszereplésével. Remélhetőleg a Yorick Színház fogja bemutatni Sebestyén Abával a főszerepben a Szeretik a banánt, elvtársak? című egyszemélyesét, valamint egy Hobo koncertet, illetve egy GÓBÉ-előadást is láthat a közönség. Atlasz Gábor festőművész kiállításán az Etnofon együttes fog koncertet adni, emellett pedig Július 19-én egy egész napos bál lesz a kemencekápolna megnyitásának alkalmából.

Kaszás Attila szellemisége hogy kapcsolódik ehhez, hogy tud ebben megjelenni?

Ez bennem – bennünk motiválódik. Senki halála után nem volt ilyen sok ízű továbbgondolás. A szellemi és gondolati örökség továbbvitele ilyen mélyen és ilyen sokágúan még soha nem szólalt meg. Néhány példa: létrehoztunk egy, Attila családját segítő alapítványt, borász barátai gasztronómiai bemutatóval, a Nemzeti Színház gálával segítve azt. De emlékét Komáromban egy versmondó verseny, köztéri szobor, a Nemzeti Színházban, valamint a viszáki Pajtaszínház és Galériában dombormű, ugyanott kulturális és hagyatékőrző egyesület, valamint egy – ma már rangos szakmai díj őrzi, ápolja, örökíti. Mind-mind valamilyen módon oda van hozzá kötve, és hogy milyen szellemiség és hova fut tovább, az rajtam – rajtunk – múlik.

Készítette: Vass Antónia

Fotók: Busa Réka

Olvass tovább >>>

Elkapni a halált

Furcsán abszurd dolog nevetni a brutalitáson. Az ember mégis megteszi, mert a helyzet, amiben látja, komikus, még akkor is, amikor olyan történelmi tényekről is van szó, amelyben embereket lőnek halomra egy képzelt ideológia miatt. 

A Mohácsi testvérek és Kovács Márton darabja, az e föld befogad, AVAGY SZÁMODRA HELY, pontosan ezt tudja: elgondolkodtatni, és ugyanakkor szinte már-már elbagatellizálni az eseményeket. Mégsem érezzük egyetlen másodpercre sem, hogy félvállról vennék a feladatot, vagy éppen felszínes lenne, hogy a humor, ami a darab első felében meghatározó momentuma az előadásnak, öncélú lenne. Helye van, mégpedig olyasfajta helye, hogy segít nekünk befogadni a befogadhatatlant. A mélyre hatol, elgondolkodtat és nem ereszt.

Mindennek jelentősége van, minden szimbólum. Az alkotók, ahogy az előadásbeli fotográfus, megpróbálták elkapni a pillanatot, a halál, a lélek pillanatát. A szürke alakok, szürke ruhájukban a nagy arctalan és névtelen tömeg, látszólag egyik sem több, egyik sem jobb a másiknál. Mégis mindegyiknek története, személyisége, gondolata van, melyek vagy felülírják az ideológiát, ami keretet ad a mozdulataiknak, vagy pont a képzelt norma miatt maradnak a jegyek rejtve.

Az alaphelyzet szinte hétköznapi: egy zsidó család a péntek esti sábeszre készül, amiből egy hír zökkenti ki: deportálják a magyarokat. Az apró nyelvbotlás – nyelvbotlás? – az abszurditás világába helyezi át a szituációt, és a humort meglovagolva fejtegetik a kérdést: a zsidó magyar-e? Játszanak a szavakkal, helyettesítik, de a lényeg ugyanaz.

Ebben az abszurd helyzetben rajzolódik ki egy család, Hamvaskürtiék – ami a Klein szabad magyar fordítása – tragédiája. Nem a deportálás az ő igazi drámájuk, hiszen darab során meglepő nyugodtsággal törődnek bele a sorsukba, még csak az sem, hogy fiúk egy nyilas érzelmű lánynak, Helgának (Varga Lili) udvarol. Sokkal fájóbb, hogy Péter (Patkós Márton) megtagadja származását, sőt, nem csak származását, saját magát is. Az egész itt fordul át valamiféle identitás-keresésbe. Ám nem csupán a fiatalabb generáció küzd az elveszettség érzésével, hanem szüleik is, különösképpen az anya (Kerekes Éva), aki a motozótiszt személyében fiatalkori szerelmét véli felfedezni.

Saját magukon azonban ők sem léphetnek át, a gát, ami nem engedi őket elszakadni a múlttól és fogva tartja őket a jelenükben, saját lényükben keresendő, mint ahogyan a képletes sorompón sem mehetnek át. Aki mégis megteszi, az sem nyer feloldozást, mint ahogyan Helga mártíromsága is értelmetlen, de szükségszerű tett. Halála annak az eszmének a végét is jelenti, melyből ki kellett törnie a személyes vágyai miatt, és amely megingatta a valahova-tartozás álomképét. Mert úgy, ahogyan a darab során álomképből álomképbe sodródunk, ahogy a Mohácsi testvérek fotográfusként igyekeznek megörökíteni a halált, úgy döbbennek rá a szereplők, hogy már a kezdetektől fogva nyilvánvaló az események végkimenetele.

A többszörös lezárás is ezt jelenti: mindig van valami, ami nem engedi lezárni a múltat, a megtörtént eseményeket és továbblendít. Ennek ellenére a vége túljátszott – pontosabban túltáncolt –, az eltűnő árnyalakok gondolatiságát tapossa szét a zene nélkül is továbbtáncoló alak. A zene, a ritmus, ami az egész előadáson csupán másodpercekre hallgat el, üressé és jellegtelenné teszi az egyébként kiválóan megkomponált darab kicsengését.

Írta: Vass Antónia

Fotók: poszt.hu

Olvass tovább >>>

A lepkegyűjtő titkos videoblogja

Sejtelmes, horrorfilmbe illő zene. Fehér, tökéletesen steril háttér. Majdhogynem áttetsző, fehér függöny. Kékes félhomály. Így kezdődött A lepkegyűjtő. John Fowles regénye egy kétszereplős thriller formájában elevenedik meg a Centrál Színház stúdiószínpadán.

Kétszereplős darabot játszani egy kisebb, intimebb térben nehéz. Nehéz, mert nincs a színész mögött a speciális technika – forgószínpad, intelligens lámpák –, ami egy többszereplős nagyszínpados előadás esetében segítség lehet, csak a partnerére támaszkodhat az alkotó, ráadásul a nézők közelsége miatt minden nagyobbnak tetszik, minden érzés intenzívebben kap visszacsatolást.

A lepkegyűjtő körül hatalmas volt a médiavisszhang, még a regényt is kiadták újra a két főszereplő – Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin – képével a borítón. Az ilyen nagy marketingkampányok akár vissza is üthetnek, ha az elvárásokkal érkező néző nem azt az élményt kapja, amit vár. Ebben az esetben azonban erről szó sem volt.

A rendezés majdhogynem mestermű. Az elején nevetünk. A másfél óra alatt sokszor nevetünk. Nevetünk, és közben mégis az egész feszültséggel teljes, hátborzongató és félelmetes. A rémisztő zenébe vegyülő Lepkegyűjtő gyermekien izgatott hangja már-már komikus és mégis egy őrült elme képét vetíti elénk. Szó szerint, ugyanis a videoblog, melyet Ferdinand készít, megelevenedik a fehér függönyön, mely elválasztja Freddie és Miranda világát. Ugyanis a függöny mögött ott a pince, szépen berendezve ággyal, asztallal, székkel, hangszigetelt ablakkal és fehérre meszelt falakkal. A tökéletes luxusbörtön, az elszigeteltség eszményi képe, ahonnan nincs menekvés.

Valahol tudat alatt mindenki tudja a nézőtéren, hogy mi lesz a vége, hogy nem lehet más vége. A darab mégis olyan erővel hat, Miranda annyira élni akar, Ferdinand pedig annyira rabja a lánynak, hogy a végső felismerés néző elemébe vág, és a látvány megrendít.

A két ember az érzelmek minden skáláját bejárja, csak a motiváció más. Freddie-t szinte sajnáljuk. A családi traumák, az elfojtott vágyak mind-mind közrejátszanak abban, hogy ilyen mániákusan akar valamit, ami sosem volt az övé, soha nem is lesz, de egy kis időre a markában tarthatja. Mint a lepkéket. A lepke szimbólum, ami az előadásban még inkább felerősödik. Úgy kapta el Mirandát, akár az imádott pillangóit, és úgy „szúrta át”, hogy a szárnya ne sérüljön. Mert az a legnagyobb bűn, az erkölcsi fertő, és ahol Miranda is elrontja végül. Mert ő végső kétségbeesésében meglebegteti a szárnyait, és a gyenge „hártya” megsérül. Nincs más választása, hiszen mindennemű provokációja, szökési kísérlete kudarcba fullad.

Ferdinand beteges rajongását egyetlen alkalommal sikerül józanságba fordítania: amikor lerajzolja. A homoszexuális jelző megingatja a férfi szerelmét, ám kényszeres görcse („nem… nem… nem… NEM”) is sokkal inkább egy lázadó kamasz identitás-megkérdőjelezése, mintsem egy érett férfi válasza a „vádakra”. Freddie többi kitörése pusztán a birtoklásvágy és az érzelmek elfojtásából adódó stressz szüleménye, melyet őrült elméje így dekódol.

Miranda ennél tisztább utat jár be. A rettegés előbb ellenállásba, majd merészségbe csap át, és egészen groteszk módon a darab végére már szinte boldogság lesz úrrá rajta – bár ez utóbbinak egyértelmű oka a szabadulás reménye. Ahogyan a lány érzelmei fokozatosan megváltoznak, úgy kerekedik egyre inkább felül a helyzetekben. A darab egy bizonyos pontján, amikor is megkötik az egyezséget, és kitűzik a „szabadulás” dátumát, már Miranda diktálja a feltételeket. A fogság fogalma megváltozik, még ha képletesen is, hiszen a valós börtön-pince mellett ott a férfi saját börtöne: ő maga.

Ám az őrület, a belső kényszer vastagabb fal, mint a fizikai tér, ezért törvényszerűen győznie kell. Ferdinand immár fizikailag is a pillangóba szúrja a gombostűt, akit, mint mondta „két ujjal fogott meg”.

A szereposztás parádés, Bereczki Zoltán, aki korábban már bizonyított a színházrajongók körében az Operettszínházban, prózai szerepben is épp oly kiváló. Van azonban egy igen komoly különbség: eltűnt a sallang, a néhol visszatetszőnek ható izgágaság, és előbukkant valamiféle komoly, letisztult, igényes és sokoldalú színészi játék, melyet A lepkegyűjtő kapcsán kamatoztatni is tud, hiszen mint mondtam, Ferdinand az őrülete ellenére az érzelmei egy igen széles skáláját járja be, ehhez pedig a fiatalkori traumák előtörése is hozzájárul.

Ágoston játéka erős és meggyőző, egyenrangú fél tud lenni ebben a kétszereplős thrillerben. Azonban, ha valami felróható a rendezésnek, az az, hogy Miranda bár többféle szerepet játszik szabadulási kísérletei során, a személyiségbeli változásokat, amik ezek folytán kiütközhetnének, nincs lehetősége megmutatni.

A darab egyszerre lezárt és lezáratlan, előremutató és mégis bizonytalan. Az „új” áldozat képe szellemként lebeg a fehér függönyön, és tudjuk: ezzel a történet nem ért véget.

Horgas Ádám rendező, a színészek és a kreatív team azonban kétségkívül profi munkát végzett, megragadták a darabban rejlő lehetőségeket, és a percekig tartó vastaps ékes bizonyítéka annak, hogy a média által is fokozott figyelemmel kísért darab végül beváltott ígéret lett.

Írta: Vass Antónia

Fotók: 7óra7.hu

Olvass tovább >>>

„Capuletéknél bál van”

Klasszikus darabhoz nyúlni veszélyes vállalkozás, különösképpen, ha nem csupán a mű, hanem a szerzője is igen rangos helyet foglal el a drámairodalomban. A József Attila Színház mégis megkísérelt valami újat teremteni, egy egészen más felfogásban bemutatni Rómeó és Júlia történetét. Sikerült.

Már maga a játszási forma is egészen rendhagyó, hiszen beavató színház révén a közönség sokkal jobban bele tud helyezkedni a történetbe, a szó legszorosabb értelmében beleszólhat az események alakulásába – természetesen a játékmester által szigorúan behatárolt keretek között –, hogy közben, illetve utána megbeszélhessék az eseményeket a szereplőkkel, egymással. Legalábbis valami ilyesmi előadást álmodhattak a stúdiószínpadra, csakhogy porszem került a gépezetbe – ahogy szokták mondani.

Valószínűleg hosszan lehetne vitatkozni arról, hogy hol csúszott félre az előadás, illetve kinek a személyén, ám kétségtelen, hogy már az indításnál akadtak problémák. A főként gyerekekből és kamaszokból álló közönség nehezen fogadta a közel húsz perces csúszást, illetve, hogy az értünk elvileg kijövő és a stúdióba kísérő játékmester a későket kereste rajtuk, majd egy vállrándítással nyugtázta, hogy nem érkeztek meg, és úgy döntött, hogy elkezdi az előadást.

Szóra bírni a nézőket nem könnyű feladat, pláne akkor nem, ha a játékmester a nehezebb utat választja. Quintus Konrád pedig úgy látszik, szereti a kihívásokat, ugyanis rendre visszatért a leghátsó sorban ülő néhány egyetemistához, iskolai feladatot teljesítettek, és nem kívántak „beavatódni”. Így az elhangzó kérdésekre általában az első sorban ülő nyolc-kilenc éves gyerekek kiabáltak be többségében megmosolyogtató válaszokat. Amikor már igazán nem lehetett tovább húzni az időt – merthogy nagyon hamar kiderült, hogy ebből ma nem lesz komoly szakmai eszmecsere – elkezdték játszani a történetet. Így történt meg, hogy már a harmadik másodpercben csengeni kezdett a fülem, amikor Mercutio elüvöltötte magát mellettem, hogy „mocskos Capulet”. 

Amikor azt gondoltam, hogy ennél testközelibb élmény már nem érhet, Rómeó (Bergendi Áron) kiszemelt magának egy mögöttem ülő lányt, és a „két pont között a legrövidebb út az egyenes” elvét követve nemes egyszerűséggel átmászott rajtam. Bár sosem voltam ellene az interaktív előadásoknak – és színészként pontosan tudom, milyen nehéz feladat is ez annak, aki a színpadon van – ez volt az a pont, ami már annyira túlment azon a bizonyos határon, hogy szerettem volna felállni, és egyszerűen kisétálni. De legbelül ültem.

A történet tehát folytatódott, és én meggyőzhető lettem volna, tényleg. Mercutio (Resetár Dániel) személyében láttam megcsillanni a reményt, aki bár kinézetre és habitusra is inkább keltette Tybalt benyomását, játéka mégis következetes, és egyenes volt, nem akart benne többet mutatni, mint amennyi van, így hiteles Mercutiová vált. Ez már nem mondható el a Dadát alakító Sákovics Eszterről, aki fiatal kora ellenére megpróbált egy nála közel húsz évvel idősebb karaktert hozni, amiből leginkább félrehangsúlyozások és melléjátszások sora következett.

A darab abszolút tető- vagy inkább mélypontja a báli jelenet volt. Az alapgondolattal – miszerint modern eszközökkel hozzák közelebb az amúgy is már szó szerint arcunkba taposó klasszikust – nem lenne probléma, sőt, kifejezetten okos megoldás a fiatalok nyelvén szólni, ha van funkciója, és koncepciója. Mi viszont egy alternatív bulit kaptunk, amiben a fiatalok részeget játszva üvöltik a „Capuletéknél bál van” mondatot, és amelybe az időközben nézővé átlényegülő játékmester bele-bele szól, dorgálást mímelve, amiért nem korhű a bál. Hogyan is lehetne, amikor a színészek napszemüvegben parádéznak, a nézők közül véletlenszerűen kiválasztott Paris pedig rá-rálép Júlia lábára. Júliáról egyébként szándékosan nem szóltam eddig, ugyanis Dézsi Éva Darinka színészi játéka pont annyira volt átütő és maradandó, hogy semmi érdemlegeset ne lehessen róla mondani.

Pedig a fiatal színésznő rengeteg helyzetben mutathatta volna meg, hogy nem csupán szépségével érdemelte ki a címszerepet, ha csak az erkélyjelenetet veszem például. Quintus Konrád – aki egyébként a darab rendezője is egyben – megint csak ritkán járt ösvényre lépett, amikor úgy gondolta, ezt a jelenetet meg kell ismételni… egyszer… meg még sokszor. A lassan unalomba fulladó előadásból, melyben ennél a pontnál majdnem öt percig találgatták a gyerekek, hogy hány méterre van földtől az erkély, csak az tudott kizökkenteni, hogy a tíz évesnél idősebb nézők kezében fel-felvillant egy-egy telefon kijelzője, amikor gazdájuk az órájára sandított. Pedig nem egy ötfelvonásos nagyszínpados mű negyedik felvonásán ültünk, hanem egy 75 perces ifjúsági előadáson.

Talán a teremben eluralkodó feszültséget a játszók is megérezhették, mert innentől kezdve csupán a nászéjszakánál álltak meg. Ezt a részt egyébként külön kiemelném, mert üdítő pont volt az egyébként fantáziátlan előadásban. A nászéjszaka eseményeit cipőkkel mutatták be –  a frappáns megoldás már annak a bizonyos hátsó sornak is elnyerte a tetszését.

Ám ez a momentum csupán arra volt jó, hogy utána még nyomasztóbb legyen visszasüllyedni a várakozásba, hogy mikor halnak meg végre a szerelmesek. Ezt az érzést az egyébként Tybaltként és Lőrinc barátként is remekül helytálló Előd Álmos sem tudta elhessegetni. Rómeó és Júlia halála tényleg feloldozás volt, nem csak a két családnak, hanem a teremben ülőknek is.

Egy ilyen előadás után a néző menekülne, de nem teheti, mert a játékmester rákényszerít, hogy beszélgess vele. Téma nincs, csak egy direkt elrontott szituáció, amiről mindenki azt hiszi, hogy ugyanolyan esetleges volt, mint a darab összes többi jelenete, a jobbhiszeműek véletlen bakinak tartják. A szereplők ki-kinéznek a takarásból, aztán inkább nem jönnek ki. Nekik is kínos. Quintus Konrád végül feladja, és szép napot kíván. Megszabadultunk. Az előadás véget ért, sokan, velünk együtt, állnak a bejárat előtt, próbálják feldolgozni az élményt.

Valaki a színészek játékával igyekszik vigasztalni magát, és önigazolást keres, hogy érdemes volt eljönnie. Én a fent említett színvonalas teljesítményt nyújtó Resetár Dánielen és Előd Álmoson kívül nem kísérelnék meg fejtegetésekbe bocsátkozni e téren, mert úgy gondolom, hogy az említett két művészen kívül mástól tudatos színészi játékot ezen az estén nem láttam.

Ameddig pedig nincsenek a mondatok mögött gondolatok, a jelenetek mögött tartalom, felesleges időpocsékolás lenne karakterfejlődésről, és egyáltalán jellemábrázolásról beszélni. Így persze felmerül a kérdés, ha nincs átadható tudásanyag, hogy lehet a fiataloknak beavató színházat csinálni? Hát így. 

Írta: Vass Antónia

Fotók: József Attila Színház

Olvass tovább >>>

A véletlenek játéka

Könnyed, kellemes délutánt ígért a Duna Palota Murray Schisgal: Szerelem, ó! című darabjával. Pedig nem volt ez más, mint kemény dráma, olykor nevettető abszurd humorral, máskor velőig hatoló kendőzetlen igazságokkal.

Miről is van szó? Adott két férfi, akik régen a legjobb barátok voltak, aztán a sors úgy hozta, hogy elváltak útjaik. Milt sikert sikerre halmozott, ellentétben Harry-vel, akinek minden lépése kudarcra van ítélve. És ott van persze Ellen, Milt felesége, aki kétségbeesésében, hogy tartozzon valahova, észre sem veszi, hogy férje bár látszólag sikeres, mégis szenved, és szabadulna a kötöttségből egy új kaland miatt. Harry eljut oda, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Különös, hogy a három ember pont akkor keresztezi egymás útját, amikor látszólag már nincs kiút a bajból. Megoldást keresnek, a szerelmet hajszolják, és ki-ki a maga módján ráébred a hibáira.

A három szereplőben megvan minden, ami minket is foglalkoztat, ami hozzánk is kapcsolódik. Hiszen mindenki találkozott már azzal az érzéssel, amikor úgy gondolja, hogy semmi sem sikerül, mindent elront, vagy éppen a külsőségekkel próbál súlyos problémákat kendőzni. Harry, Milt és Ellen is ilyenek. Típusfigurák, de nem tipikus értelemben.

Harry (Magyar Attila) – akivel először találkozunk a darab elején – két ballábas karakter. Rosszul öltözött, egykedvűsége, furcsa mozgása nevetésre késztet. Levelet ír. A néző ül, várja, hogy mi sül ki belőle: aztán rádöbben, hogy egy haláltusát lát. Egy megkeseredett ember utolsó vergődését, aki mindjárt leugrik a hídról. Aztán mégsem.

Mégsem, mert megjelenik Milt (Hajdu Steve), Harry tökéletes ellentéte, a feltört „kukázó”, aki megmenti. Legalábbis ezt hisszük. Merthogy Milt pofon vág minket a saját valóságunkkal, azzal a felszínes kicsinyességgel, amiben élünk. Azt a világot mutatja meg nekünk, ami a mindenki valósága, nevezetesen, hogy egy márkától, egy finomabb anyagú ruhától te mindjárt több, mindjárt más vagy.

Milt is a híd szélén áll, hol képletesen, hol szó szerint. Véletlen? Semmiképpen nem és mégis mindenképpen. A véletlen az, ami a darab mozgatórugója, véletlen találkozások, véletlenül, de jó ritmusban kimondott valóságok mozgatják a világukat és vele együtt a miénket is.

Magyar Attila Harry-ként az elején – talán szándékosan, talán nem – nem is tud felnőni a feladathoz, hogy méltó „ellenfél” lehessen Harry, vagyis Hajdu Steve számára. Kétségbeesetten fulladozik, kapaszkodót keres. Aztán egyszer csak a darab közepén bántóan üres lesz nélküle a színpad. A hullámzás azonban nem csak az ő sajátja, ahogy a híd alatti elképzelt folyó, úgy hullámzik a darab is, hol tudunk vele menni, hol pedig egy sekélyebb részen beleragadunk az üledékbe.

Gallusz Nikolett és Magyar Attila (forrás: www.jasznaplo.hu)

Ebben a zűrzavarban a törvényszerű az lenne – már ha egyáltalán van értelme törvényszerűségeket keresni itt –, hogy a nyugvópont a nő, mint ahogy abban egyet is ért a két férfi: a szerelemért éri meg élni. Csakhogy Ellen (Gallusz Nikolett) maga is küzd a démonaival, és ahogy a két férfi játékszerévé válik, úgy lesz ő is egyre kiszámíthatatlanabb. Olyannyira, hogy őrületében egy ízben dalra is fakad. Kell ez a dal, nem törvényszerűen a darabnak, inkább Nikolettnek, aki ezzel tudja beteljesíteni a karaktert. Nem hiába, a zenés színházi világból érkezett, és bár a próza számára nem új, mégis inkább kitekintés, tehát nem ér minket meglepetés, hogy ebben találja meg a biztos talajt. Játéka ettől a pillanattól kezdve következetes és kevésbé csapongó.

Ő is, akárcsak két játszótársa, megjárja a maga kálváriáját, és bár Ellen is beszáll a „kinek rosszabb az élete” versenybe, amit a férfiak egész előadás alatt űznek, végső soron végig maga elől menekül. A darab tragikuma is ebben rejlik: a saját kicsinyességük, önsajnálatuk és szeretetéhségük miatt a szereplők képtelenek megtenni a jobb élet felé vezető lépést.

Gallusz Nikolett, Hajdu Steve, Magyar Attila (forrás: www.debreceninfo.net)

Mitől válik mindez komikussá? Attól, hogy az ember eredendően képes magán nevetni, ha kívülről szemléli a saját életét. Attól, hogy az abszurd helyzetekben a komoly dolgok eltörpülnek a kicsinyes csatározások mellett. Attól, hogy évtizedek távlatából is végtelenül és visszavonhatatlanul mai.

Akik vasárnap megnézték az előadást tehát nemcsak egy kellemes délutánt és egy szép nőnapi ajándékot kaptak, hanem valami sokkal mélyebb, örökérvényű igazságot, ami a túlzó díszletek és felesleges kellékek nélkül pontosan azt tudta közvetíteni, amiért évtizedek óta ennek a darabnak újra és újra helye van a világ színpadain. És ez nem véletlen.

Írta: Vass Antónia

Olvass tovább >>>